Századok – 1973
Elméleti; módszertani kérdések - Bärg M. A.: A módszer problémája a mai polgári történetírásban 719/III
728 M. A. BARG máinak fele magától megoldódik. A másik fele pedig az „összes emberről szóló tudomány" erőfeszítéseinek egyesítése révén fog megoldást nyerni. De jogos a kérdés: milyen metodológiai alapon kell létrejönnie ennek az egyesülésnek, vajon ez az alap lényegtelen-e a tárgy sokféle oldalának kijelölése szempontjából? Braudel ezt a kérdést zárójelbe teszi. A hagyományos történelem, írja Braudel, eseménytörténet, és ha csaknem kizárólag rövid időszakokra koncentrál, akkor látókörébe majd individuális események esnek. Azonban távolról sem ez az egyetlen lehetséges módja a történelmi idő tagolásának. A történelmi időnek sokféle mértéke létezik, amelyek a különböző időtartamú „eseményekben" öltenek testet: a rövid (majdnem pillanatnyi) időtartamtól kezdve a tíz, húsz, ötven éves és évszázados ciklusokig, ahol az előbbieket a politikatörténet, az utóbbiakat a társadalom- és gazdaságtörténet határozza meg. Az idő tehát — a történelmi objektum mértékének legfontosabb dimenziója. A „pillanat" és a „longue durée" a majdnem mozdulatlanság —. ilyen különböző tartományai vannak a történelmi időnek (s ennek megfelelően a történelmi objektum típusainak is). Braudel kiemeli ezeknek „a különböző időtartam szakaszoknak" ontológiai azaz objektív jellegét, mint amelyekben „az élő idő" dialektikája tükröződik. A történelem különböző mélységekben, különböző gyorsasággal folyik; ez egy olyan gondolat — mutat rá Braudel —, amely tökéletesen idegen „az individualizáló történetírástól". Az esemény természetesen nem feltétlenül] esik egybe a pillanattal, bár legtöbbször azonosul vele. De az esemény még ebben a lehatárolt fogalmában is képes lehet sokkal hosszabb ciklusok jellemzésére. A történelem csak első látásra apró, rövid életű tények tömege, amelyek csak a krónikást, az újságírót érdeklik, ebben az értelmében az idő nem ragadja meg a valóságot teljes mélységében. Ezért a hagyományos történetírás elment ennek a valóságnak hatalmas mélységei mellett. Ennek ellenére Braudel nem gondolja azt, hogy az „esemény"törtónetnek (a politikatörténet értelmében) a „rövid időtartamú események" történetének kell maradnia. Hogy a mai követelményeknek megfeleljen, a rövid tartamokat fel kell dolgoznia a különböző hosszúságok kronologikus léptékeiben.38 Röviden, ebből áll a történelmi objektum Braudel által javasolt új látásmódja. Nem lehet el nem ismerni a „longue durée" koncepciójának bizonyos tudományos termékenységét. Ennek köszönheti a történelemtudomány tárgya a sokrétű ritmust és azt, hogy minden jelenség egy, a felszín alatt húzódó mélységhez párosul. De vajon nem történik-e valami, amivel nem számoltak előre: a történelem tárgya elveszítheti gondolati (objektív) integritását, és a „ritmusok" különböző gyakoriságának puszta összességeként jelenhet meg, mivel Braudel koncepciójában a legkisebb utalás sincs arra, hogy mi kapcsolja össze ezeket (a „ritmusokat"), sem egységükre, amely egységnek mindegyikükben mint a létezés elvének kell kifejeződnie. Továbbá, ha a történettudomány tárgyának legmélyebb, leginkább a lényeget kifejező rétegei nem mások, mint a „longue durée", azaz a mozdulatlanság „ritmusai", akkor nem ahhoz a paradoxonhoz jutunk-e, hogy a tudományos történelem tárgya ahistorikus? Mindenesetre a „longue durée" koncepciójából semmiképp sem derül ki, hogyan történnek a mélyreható változások a társadalom életében, hol vannak az olyan, mindent átfogó társadalmi változások, mint a társadalmi forradalmak előfeltételei. Ezzel együtt a „longue durée" koncepciója ismereteink szerint az első kísérlet arra, hogy egy történész a történelmi idő struktúráját elemezze, és ezzel mint a történelmi módszer egyik aspektusával a történelmi gondolkodást gazdagítsa. Csak óvakodni kell a veszélytől, hogy a határait (mint egyedül meghatározó paramétereket) tekintsük az egész lényegének. Mielőtt áttérnénk a mai polgári történetírás egyéb irányzatainak tárgyalására, ha röviden is, de meg kell állnunk a „struktúra" fogalmánál, amely annyira magára vonta 58 Vö. F. Braudel: Écrits . . . , 66. skk.
