Századok – 1973

Történeti irodalom - Gerelyes Endre: A magyar múzeumügy a két forradalom időszakában 1918–1919 (Ism. Glatz Ferenc) 488/II

484 TÖRTÉNETI IRODALOM 490 letességet nem viszi majd a nevetségességig" (196. 1.). S az olvasónak nem egy mai kiállítás vendégkönyvébe lenne kedve beírni a MNM átszervezésének direktóriumi irányelvei néhány sorát: „a kultúrhistoriai gyűjtemény darabjait nem az esztétikai érték, hanem használatban való szerepük szempontjából kell tekinteni, s mérték mindig az, hogy a tárgynak ez a »használati« funkciója, a tárgy helye a társadalmi munkában hogyan jut kifejezésre" (166. 1.). (Csak zárójelben utalunk arra, hogy az e tárgykörben közölt dokumentumok ós a Horthy-kor néhány vezető tudományszervezőjének, mindenek előtt Hóman Bálintnak a dualizmuskori múzeumpolitika felett gyakorolt kritikáját összevetve láthatjuk: ez utóbbi igen sok elemet ötvözött magába azokból az elvekből, melyeket itt olvashatunk.) Az egész magyar újkori múzeumszervezetre befolyással voltak az őszirózsás forradalom, illetve a Tanácsköztársaság átszervezési elképzelései. Mint ismeretes, a Tanácsköztársaság múzeumpolitikusai meg akarták szüntetni a Nemzeti Múzeumot, meg is indították ennek likvidálását. Helyébe egy múzeum-csoportot akartak létrehívni. A régi Nemzeti Múzeum lényegében egy Kultúrtörténeti és Néprajzi Múzeum maradt volna. A felosztás mellett az egyik szakmuzeológiai érv: a Nemzeti Múzeum egy-egy osztálya már annyira felduzzadt, hogy megérett a nagyobb szervezeti önállóságra és a felosztás az érdemleges munkát is elősegítheti. Mint azt a későbbi évek története bizonyítja, ez a felismerés annyira helyes volt, hogy még a minduntalan a Tanácsköztársaság művelődéspolitikájának bírálatából kiinduló két világháború közötti múzeumpolitika is ezen az úton, a szaktudományok fejlődését követő folytonos differenciálódás irányába ment bizonyos mértékig tovább. Más kérdés volt azonban a Nemzeti Múzeumnak mint szervezeti egységnek a megbontása. Hiszen még a majd megindítandó differenciálás egyáltalán nem követelte volna meg — mint szinte első lépést — a „Nemzeti Múzeum" elnevezés megszüntetését !. . . Gerelyes Ede bevezető tanulmányában rámutat, hogy a „Kultúrtörténeti és Néprajzi Múzeum" terve nem volt szemléletileg helyes, hiszen erősen vitás: vajon lehet-e az emberiség történetét a kultúrtörténet körében összefoglalni (26.1.). Ehhez még hozzátennénk: a dokumentumokból világossá válik: a múzeumügy vezetői előtt egyáltalán nem volt tisztázott, mit is értenek ,,kultúrtörténet"-en, s a századforduló ismert polgári kultúrtörténeti törekvéseinek nyomait fedezhetjük fel a feljegyzésekben (187., 196. 1.). A Nemzeti Múzeum, mint elnevezés megszüntetése — ahogy azt Gerelyes elemzi is — pedig része volt annak a szemléletbeli hibának, melyet a művelődésügyi intézkedéseknél egyébként is tapasztalni lehet (26.1.). Mindazt, amit ezzel kapcsolatban a szerző említ (a nemzeti történelem leszűkített értelmezése, a reakciónak adott lehetőség a támadásra) szeretnénk azzal megtoldani, hogy a múzeumi szakmai munkával szükségszerűen került szembe a „nemzeti kérdés" e doktriner felfogása. Azt ugyanis ki lehet jelenteni elvi fogalmazványokban, „hogy az egyetemes és általános elvek a magyar művészetre éppen úgy állanak, mint a nem magyarra", s ez igaz is. De az, hogy „ennek alapján magyar és nem magyar anyag közt ebből a szempontból különbséget tenni nem szabad" (166. 1.) egyszerűen végrehajthatatlannak látszott a muzeológus előtt. A nemzeti keretek jelentéktelenségét kellett a művelődéspolitikában nem egyszer érvényesülő ilyen tudománypolitikai elvekhez jutott felfogásnak feltételezni, melyek noha a tiszta forradalmi optimizmus talaján, de mégis messze eltávolodtak a realitástól. (Nem érdektelen arra felfigyelni, hogy az 1919 februári, Lambrecht által készített tervezet mennyire mentes még a későbbi hibáktól. 70. 1.). E türelmetlenség nemcsak a nemzeti kérdés kezelésében látszott meg: az aktákból érezni a vezetési stílusban is egy olyan „rohanást", mely egyszerűen nem engedett időt a múzeumi tisztviselőknek a felülről jött rendelkezések megemésztésére s már eleve ellenkezések alapjává lett (28. 1.). A kulturális igazgatásban nem túlzottan nagy gyakorlattal rendelkező múzeumvezetés, az ötletdús Pogány Kálmán, vagy a rendkívül müveit és koncepciózus Kentzler