Századok – 1973
Történeti irodalom - Gerelyes Endre: A magyar múzeumügy a két forradalom időszakában 1918–1919 (Ism. Glatz Ferenc) 488/II
484 TÖRTÉNETI IRODALOM 489 muzeológusaink, de e „szakkérdések" messzire vezetően az egész polgári demokratikus kultúrpolitika szemléletét idézik; szakigazgatási „részkérdésekben" kerülnek szembe a Tanácsköztársaság gyakorlatlan tudománypolitikusai a hazai humán tudományok olyan nagytekintélyű képviselőivel, mint Fejérpataky vagy Varjú Elemér, de az ellentétek mögött gyökeresen különböző felfogások húzódnak meg a tudomány társadalmi szerepéről, sőt 1918 —19 legfontosabb ideológiai-eszmei kérdéseiről is. Ahelyett, hogy itt most tételszerűen sorra vennénk, milyen kérdésekkel is foglalkoznak a kötet iratai és a gondos bevezető tanulmány, szeretnénk néhány olyan kérdéskört kiemelni a legújabbkori magyar kultúrtörténet köréből, melyekre vonatkozóan ez a kötet publikál először hazai irodalmunkban forrásanyagot, hozzásegítve a kutatókat messze a muzeológia területén túlterjedő kérdések közelebbi vizsgálatához. Ahogy a kulturális, tudományos élet más területein, úgy a múzeum-ügyben is elemi erővel törtek felszínre a kezdeményezések, ötletek a Monarchia bukása után. A Monarchia „kultúrbürokráciája" által visszafojtott, évek óta — mindenekelőtt a fiatalabb értelmiségi csoportokban — érlelődő elgondolások hirtelen beértek. Meglepően átgondolt tervek az irodalomtudomány (vö. Kritika 1966 március), a történettudomány és az egész magyar tudományszervezés terén (vö. erre eddig: A Magyar Tanácsköztársaság művelődóspolitikája. Sajtó alá rendezte Petrák Katalin, Miilei György, Gondolat 1959) tanúsítják ezt. És Gerelyes kötetének ülés-jegyzőkönyvei, népbiztossági leiratai, beadványai, tervezetei, újságcikkei, valamint a két forradalom művelődéspolitikájút koncepciózusán megfogalmazó két korabeli brosúra (Modern múzaumpolitika. 1919 február; Az új Természetrajzi és Néprajzi Múzaum tervezete. Budapest. 1919) dokumentálja: a bátor, nagyvonalú kezdeményezések a múzeumügy területén sem hiányoztak. Sőt, ezek az elgondolások éppen azért, mert sok vonatkozásban gyökeresen újak voltak, érintették a szellemi tudományok más ágait és intézményeit is. (Hiszen a Nemzeti Múzeum Éremtárának átszervezése érintette a numizmatikai kutatásokat, a Könyvtár különválása folytán előtérbe került a levéltári részleg ós az Országos Levéltár fúziója, az Antikvárium (Régiségtár) létrehozása pedig napirendre tűzte a hazai régészet több aktuális kérdését a korábban félbeszakított dunapentelei ásatásoktól az elvi-módszertani problémákig.) A monarchiabeli Magyarország koncepciótlan kultúrpolitikáját a forradalmak kultúrpolitikusai, tudományszervezői talán legélesebben a tömegek művelésének elhanyagolásáért bírálták. E kritika a leghangosabb kétségtelenül a múzeumügy területén volt. Már a polgári forradalom múzeumpolitikájának elvi célkitűzései között első helyen olvashatjuk, hogy „minden modern múzeum nyilvános ós elsősorban oktató, nevelő, másodsorban kutató intézmény", s ahogy az európai példákkal történő összehasonlítás is mutatja: a hazai múzeumok főként az első célkitűzésnek nem feleltek meg (16. 1.). Ezt az elvet teljesítette ki a Tanácsköztársaság, amikor a múzeumokat nemcsak délelőtt, hanem délután is (két óra hosszat) kinyittatta, hogy a délelőtt dolgozó munkásember is látogathassa azokat. Ekkor szerveztek a múzeum „őreiből" állandó kísérőket és vezetőket s tették közzé, mikor milyen tárlatvezetést vehet igénybe a szélesebb közönség. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a Horthy-korszak vezető múzeumi tisztviselői beszédeikben, elvi fejtegetéseikben szinte következetesen teszik a múzeumi munka feladatai között az első helyre a múzeumban folyó kutatást és csak azután beszélnek arról, hogy „tudományos hivatásuk mellett másodsorban népművelő hivatásuk is van a közgyűjteményeknek" — A magyar tudománypolitika alapvetése, Bp. 1927. 315. 1.) A marxista társadalomfelfogás alapján foglaltak állást a Tanácsköztársaság teoretikusai a muzeológia egyik legfontosabb szakkérdésében: mi kerüljön gyűjtésre illetve kiállításra, mit tekintsenek „műtárgynak". A feudális ihletettségű társadalomszemlélet „gyűjtőszenvedélyét" radikálisan kritizálva mondják programszerűen, hogy a szocialista új múzeum „nem lesz limlomok gyűjtőhelye, bizonyosan nem gyűjti majd nagy férfiak ruhadarabjait, a gyűjtőszenvedélyt ós a kegye-