Századok – 1973

Történeti irodalom - Pirumova N. M.: Bakunyin (Ism. Kun Miklós) 476/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 477 replésének bemutatására. Pirumova — jóval részletesebben, mint Kasik — elemzi a kétszer halálraítélt, s végül a cár fogságába került forradalmár „Gyónását". A börtönévei alatt etikus magatartást tanúsító Bakunyin éppen akkor tört meg bizonyos fokig, amikor a Péter-Pál erőd kazamatáiból kikerülve szibériai száműzetés éveit töltötte. Megismerjük a külvilágtól sokáig hermetikusan elzárt forradalmár gyengéit, amelyek egész életében végigkísérik; tudomást szerzünk politikai tévedéseiről is. Az utóbbiakról mindkét könyv második részében írnak részletesebben a szerzők. Miután Bakunyin 1861-ben megszökött Szibériából és Londonban csatlakozott a „Kolokol" szerkesztőihez, Herzenhez és Ogarjovhoz, fel akarta újítani az Engels által „demokratikus pánszláv" jelzővel illetett tevékenységét. Az 1863 — 64-es lengyel felkelés alatt a lengyel nemzeti felszabadító mozgalom oldalán becsülettel részt vállalt a küzdelemben, ós igyekezett szervezett formába önteni az orosz és lengyel forradalmárok együttműködését. A felkelés bukása után csalódott a nemzeti-felszabadító mozgalmak életképességében, ós a lengyel és olasz politikusok írásaiban is észrevette a szociális követelések hiányát. Olaszországban és Svédországban szinte egyidőben, mazzinista ós szabadkőműves mintára, de jóval demokratikusabb tartalommal, megpróbálta egy titkos társaság létrehozását. Egyidejűleg felújította kapcsolatait Marxszal, tagja lett az I. Internacionálénak is. Később, 1869-től kezdve, az I. Internacionálé Főtanácsával és személyesen Marxszal szembekerült Bakunyin a nemzetközi munkásmozgalmon belül a széthúzó erők vezéralakja lett. Ennek következtében az I. Internacionálé 1872-es hágai kongresszusa kizárta őt és néhány követőjét a szervezet soraiból. Az ismertetett könyvekből kiderül, hogy Bakunyin 1870 — 75 között páratlan szervezőkészségről tett tanúbizonyságot, és a lyoni ós bolognai felkelések alatt életét is kockára tette. Ideológiai nézetei viszont csak részben voltak összhangban a proletariátus soron levő feladataival, bomlasztó tevékenysége pedig kimondottan károsnak bizonyult. Végül pontos képet kapunk élete utolsó éveiről, a sok betegség és megpróbáltatás következtében bekövetkezett haláláról. A két Bakunyin-életrajz magyar vonatkozású sorai közül megemlíthetjük KaSik közlését (melyet feltehetően M. Nettlau írásaiból vett át), s amely szerint az orosz forradalmár nemes ősei egykor Magyarország területéről költöztek át az orosz birodalomba. Pirumova munkájában a Bakunyin—Pulszky ismeretséget vizsgálva megpróbálja — a szemtanú orosz garibaldista L. Mecsnyikovval szemben — elvi-eszmei alapon megközelíteni e kapcsolatot. (Az Országos Széchényi Könyvtár Pulszky hagyatékban őrzött levelezésből kiderül egyébként, hogy Bakunyint éppen Pulszky vezette be a firenzei szabadkőművesek közé, akik közül néhányat később „az örök forradalmár" meggyőződéses anarchistává nevelt.) Összehasonlítva az ismertetett könyveket, megállapíthatjuk, hogy Kaäiknak e munkája a kor eseményeit, a legfontosabb tényanyagot színesen dolgozza fel. Könyve legérdekesebb részei kétségtelenül azok, ahol Marx és Bakunyin személyi ellentétének gyökereit vizsgálja. Igen sok kérdésben azonban — beleértve a munka cseh ós szlovák vonatkozású részeit — nem tartalmaz újat a korábban kiadott Bakunyin-momográfiákhoz képest. Az orosz forradalmár szláv kapcsolataival meglehetősen mostohán bánik; V. 2aöek és Arató Endre feldolgozásaival szemben nem foglalkozik kellő súllyal Bakunyinnak a cseh—német, cseh—lengyel és szláv—magyar közeledési kísérletekben játszott szerepével. Hivatkoznunk kell a műnek egy későbbi korszakot illető hibájára is. M. Confino már évekkel ezelőtt közzétette a „Cahiers de Monde Russe et Soviétique" hasábjain azokat a forrásokat, amelyekből kiderül, hogy Bakunyin semmilyen formában nem vállalta a fanatikus G. Nyecsajevnek azóta fogalommá vált „Forradalmár Káté"-ja szerzőségét, sőt, elítélőleg nyilatkozott e programdokumentumról. M. Pirumovának orosz levéltári anyagok alapján is sikerült fényt deríteni G. Nyecsajev kizárólagos szerzőségére. Kasik mégis — valószínűleg e forráspublikációk ismeretének hiányában — úgy véli, hogy a ,,Káté"-t 12 Századok 1973/2