Századok – 1973

Történeti irodalom - Pirumova N. M.: Bakunyin (Ism. Kun Miklós) 476/II

476 TÖRTÉNETI IRODALOM 476 VLADIMIR KAälK: M. A. BAKUNIN (Praha, Nakladatelstvi Svoboda, 1969. 302 L) N, M. PIRUMOVA: BAKUNYIN (Moszkva, Molodaja Gvardija. 1970. 399 1.) A nemzetközi Bakunyin-irodalom évről évre gazdagodik. Az anarchizmus iránt •érdeklődő publicisták írásain kívül az elmúlt években több, tudományos igénnyel megírt monográfia látott napvilágot Mihail Alekszandrovics Bakunyinról, a nagy orosz forradalmi demokratáról, aki a XIX. század 60 — 70-es éveiben a kibontakozó anarchista mozgalom egyik megteremtőjévé és legismertebb képviselőjévé vált. A Szovjetunióban az 1920 — 30-as években jónéhány értékes marxista munka foglalkozott Bakunyinnal, mindenekelőtt J. Sztyeklov, V. Polonszkij és J. Gorev tollából. Más orosz szerzőknek Bakunyinról szóló, anarchista szemszögből megfogalmazott írásai inkább a történelmi esszé kategóriájába sorolhatók. A német anarchista és marxista tudósok már a század elején sokat írtak Bakunyinról (mindenekelőtt M. Nettlan munkásságát emelhetjük ki); az első Csehszlovák Köztársaságban pedig V. Öejhan igyekezett feltárni szláv kapcsolatait. Sajnálatos módon e téma az 1940 — 50-es években a marxista történetírás perifériájára szorult. Bakunyin neve pedig — annak ellenére, hogy Lenin egyértelműen támogatta egykor „Öszszes művei"-nek kiadását, Moszkvában pedig utcát neveztek el róla és szobrot emeltek neki — szinte pejoratív jelzőként volt használatos. A szocialista történetírás magát a Bakunyin-hagyaték tanulmányozását is valósággal átengedte a burzsoá historiográfiának, amelynek képviselői (P. Scheibert, E. Pyziur. M. Nomad stb.) nemegyszer éppen Bakunyinra hivatkozva támadták a marxista tanokat, máskor pedig a bakunyini „Államiság •és anarchia" egyes megállapításaiból igyekeztek levezetni a leninizmus alaptételeit. Az 1960-as évek közepétől kezdve a helyzet megváltozott. Ennek mintegy illusztrálásaként két monográfiát ismertetünk az alábbiakban. Az első mű szerzője a XIX. századi nemzetközi munkásmozgalom cseh szakértője, V. Kaáik, a másiké a szovjet N. M. Pirumova, aki több, A. I. Herzenről szóló írást adott közre eddig. Ugyancsak ő publikálta 1966-ban harmincötesztendős szünet után az úttörő jelentőségű Bakunyin-kismonográfiát. Mindkét szerző először Bakunyin családfáját ismerteti könyvében. Foglalkoznak hegeliánus korszakával, az orosz haladó értelmiség ismert képviselőihez, Bjelinszkijhez, Herzenhez, Sztankevicshez, I. Turgenyevhez fűződő barátságával, a velük folytatott vitákkal. Tudjuk, hogy Bakunyinnak 1841-ben sikerült kijutni Németországba, ahonnan krónikus pénzhiány ellenére sem volt hajlandó visszatérni I. Miklós autokratikus birodalmába. Az orosz valóság ellen lázadó filozófusjelölt barátságot kötött A. Rugeval és G. Herwegh-gel, és rövidesen felkerült a svájci rendőrség által számontartott „kommunistagyanús elemek" listájára. Az orosz hatóságok ezekután hasztalanul rendelték haza Bakunyint, aki egyébként korántsem vallotta magát W. Weitling vagy E. Cabet tanítványának — álnéven írott radikális cikkek szerzője volt „csupán". De Kaêik ós Pirumova úgy látják, hogy németországi és svájci szereplése már determinálta életének további lépéseit. Az álmodozó, elvont fogalmakért lelkesedő Bakunyinból — Marx, Engels, Proudhon, Louis Blanc, Michelet személyes ismerőse, több szociálpolitikai kérdés tanulmányozását folytató emigráns, világnézetét tekintve pedig forradalmi demokrata és az orosz — lengyel közeledés egyik kezdeményezője lett. A szerzők nagy súlyt helyeznek a továbbiakban Bakunyin 1848/49-es pozitív sze-