Századok – 1973

Történeti irodalom - Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. I. (Ism. Ember Győző) 458/II

468 TÖRTÉNETI IRODALOM 468 könyvtári forrásanyagról is, nem csupán forráskiadványokról, hanem feldolgozásokról is tájékoztat. Sőt, azt állapíthatjuk meg, hogy a könyvtári forrásanyagról, a feldolgozásokról szóló ismertetés mennyiségben megközelíti, egyes esetekben meg is haladja a levéltári anyag, a forrásközlések ismertetését. Különösen így van ez a megyei, valamint a városi és mezővárosi anyaggal foglalkozó fejezetekben. A Sopron városi levéltári anyagnak pl. ugyanúgy tíz és fél oldalt szentelt a szerző, mint az általa feudális kori kiadványoknak nevezett könyvtári forrásoknak és az általa adatközléseknek nevezett kiadványoknak, amelyek között több a feldolgozás, mint a valódi adatközlés. Itt tudhatja meg pl. Sopron város történetének a kutatója, hogy Dobner Ábrahám Egyed soproni városi jegyzőnek Bécsben 1719-ben „Oedinburgisches rothes Ay, . . . das ist: Catholische Anmerkungen über das lutherische Lied, so von deren Uncatholischen an ihrem sogenannten Jubel-Fest anno 1717. den 31. Oct. zu Oedenburg feyerlich . . . gesungen. . ." című munkája jelent meg. Sőt azt is megtudja, hogy ez a mű Kassán 1719-ben „Sopronyi piros tyukmony. . ." címen magyar nyelven is kiadásra került (567.1.). De ha azt akarná megtudni, hogy milyen alapon kerültek a szerző művének első kötetébe, nem tudnám neki megmagyarázni. Mert igaz ugyan, hogy forrásai Sopron város történetének, lehet, hogy fontos forrásai, érdemesek arra, hogy egy válogatott bibliográfiába bekerüljenek, de sem levéltári forrásoknak, sem forrásközléseknek nem merném minősíteni őket. Arról nem is szólva, hogy milyen alapon kerültek a mű általános részébe. Könyvtári források ezek, amelyeknek a megfelelő időrendi részben lenne a helyük, ha ugyan egyáltalában helyet kell valahol kapniok. A szerző azzal indokolja a könyvtári források szerepeltetését a levéltári forrásokkal egy helyen, nem ugyan azok között, hanem azok után, hogy „hiszen ezek az egykorú forrásanyag kategóriájába sorolhatók" (266.1.). Ezt senki sem vonhatja kétségbe. De hát akkor a második általános alrósznek miért nem az a címe, hogy Források és forrásközlések ? A Sopronyi piros tyúkmony és társai azt a gyanút ébreszthetik a kézikönyv forrástudományi kérdésekben járatlanabb olvasójában, hogy a szerző a nyomtatott forrásokat forrásközléseknek tekinti. Ezt azonban fel sem merem tételezni. Arra, hogy a szerző feldolgozásokat vesz fel a források és forrásközlések közé, csak egy példát említek, de hasonló példáknak hosszú-hosszú sorára hivatkozhatnám. A példa a következő mű: Kerekes György: Kassa árúmegállító jogának felújítása ós kihirdetése 1672 — 1688. Századok, 1912. 132—137.1. Kassa város levéltárával kapcsolatban említi a szerző ezt a művet (483. 1.). A rövid közleményt nem merném sem forrásnak, sem forrásközlésnek minősíteni. Ha egy feldolgozás szerzője levéltári anyagot használ, arra hivatkozik, idéz belőle, vagy akár le is közli művének függelékében, mindattól az a feldolgozás nem válik forrásközléssé. A szerző azzal indokolja az ilyen — általa adatközléseknek nevezett — munkák felvételét a források ós a forrásközlések mellé, hogy azok „forráskiadási, forráshasználati, módszertani és adatszolgáltatási szempontból a szóban forgó . . . levéltár anyagának feltárásával, feldolgozásával, kutatásával foglalkozók számára különösen szükségesek. Idetartoznak az oklevéltárak, kisebb-nagyobb szövegközlések, okmányfüggelókkel bíró tanulmányok, a népességgel, gazdasági-társadalmi viszonyokkal, jobbágysággal, nemességgel kapcsolatos statisztikai adatsorokat tartalmazó közlemények, a különböző összeírási adatok, a megyei tisztviselők jegyzékei stb." (267. 1.). Hát ez az indokolás nem elfogadható. Még a végére biggyesztett stb. nélkül sem lenne az. Ellentétben áll magának a szerzőnek az alrész és a fejezetek címeiben is kifejezett célkitűzésével, amely szerint a levéltárakkal és a forrásközlésekkel kíván műve általános részének második alrészében foglalkozni.