Századok – 1973

Közlemények - Perényi József: Paiszij Hilendarszki az első bolgár történetíró (XVIII. sz.) 427/II

432 PERÉNYI JÓZSEF A bolgároknak tehát nem voltak történetíróik, nem voltak írástudó költőik. A népi dalnokok ugyan itt is énekeltek Krali Markóról, s a török ellen harcoló hajdúkról, de arról, hogy mi volt a török előtt, senki sem tudott semmit. Így a bolgár népi énekekben nem szerepelnek bolgár cárok, lovagok, hanem csak a töröktől sérelmeket szenvedő és megtorló parasztemberek. Mindezt tudnunk kell, hogy Paiszij munkásságát, s főleg történeti szerepét megérthessük. Kétszázötven évvel ezelőtt született az az ember, akit ma mindenki a bolgár „megújulás" atyjának tart. A megújulás ebben az esetben rendkívül jó, találó kifejezés annak a bonyolult, hosszú, történeti folyamatnak a jelzésére, amely Paiszij művével kezdődik, s az 1878. évi felszabadulással végződik. Paiszij nyitja meg azt az ösvényt, amely egyre szélesedve a XIX. sz. közepe felé a bolgár nemzeti öntudat kiterebélyesedéséhez, majd a gazdasági, társadalmi és kulturális elnyomás elleni, sokszor fegyveres harchoz vezet. így persze Paiszij történeti szerepe elsősorban nem abban áll, hogy ő a bolgár történetírás atyja, s nem azért emlékszünk meg róla, mert magas színvonalon, a kor színvonalán álló történeti módszerrel megrajzolta a bolgár nép tudományos történetét. Nem, Paiszij munkája sok tekintetben középkori vonásokat mutat. Nem hasonlítható tehát kortársaihoz, Hevenessyhez, Prayhoz ós Katonához, a magyar tudományos történetírás megteremtőihez, kortársaihoz. Ezek nálunk a középkori történetírásból, egy irodalmi műfajból történettudományt csináltak, s társadalmi ós történelmi szerepük korlátozott. Ma vajon történészeken kívül ki ismeri nálunk nevüket? A „középkori" Paiszijnak viszont hatalmas társadalmi szerepe van. Ő az, aki felfedezi a bolgár népet, aki történeti tudatot ad neki. Az elkészült kéziratot ő maga viszi az Athoshegyről bolgár földre. Első másolatán ezt olvashatjuk: „Ezt a történetet Paiszij apát hozta a Szent Athos hegyéről, s én lemásoltam Kotil faluban. . . Aki olvassa, mondja: Isten kegyelmezzen meg annak, aki írta s aki másolta." E pár szót Sztojko Vladiszlavov, a bolgár újjáéledés másik nagy alakja írta, aki Szofronij Vracsanszki néven vonult be a történelembe. Szofronij t más írástudók követték, egyre több szorgos kéz másolta Paiszij munkáját, mely mindenfelé elkerült, ahol bolgárul tudó írástudók laktak. S ezek az írástudók, eleinte papok, szóban is előadták híveiknek a „bolgárszlávok" történetét. Rámutattak, hogy valaha nem ilyen nyomorult volt a bolgár nép. A török iga előtt kiváló uralkodók kormánypálcája alatt, kiváló szentek lelki vezetése mellett békében és jólétben élt a bolgár nép. S sokszor felhangzott a büszke mondás: Semmivel sem vagyunk alábbvalók a görögöknél ós a szerbeknél. Nekünk is van történetünk, melyre büszkék lehetünk. Cirillbetűs könyvet ekkoriban még nem nyomtak a Török Birodalomban. Arabbetűs, török könyveket nyomó tipográfia is csak egy működött Isztambulban. S meg kell vallanunk, hogy az ekkori értelmiség, szinte kizárólag papok, nem is érezték még szükségét a nyomtatott könyvnek. így azután nem csoda, hogy Paiszij történetét itt nálunk, Budán, az egyetemi nyomdában nyomták ki, de csak 1844-ben. A második kiadás 1886-ben Lublinban jelent meg, s bolgár területen először Plovdivban adták ki 1898-ban. Ha egy mai bolgár ember Paiszij művét elolvassa, önkéntelenül is megkérdezi: milyen nyelven írták ezt a híres könyvet ? A felelet nagyon egyszerű, a XVIII. sz. közepén bolgár területeken, s többnyire szerb területeken is használt irodalmi nyelven. Maga Paiszij azt állítja, hogy művét oroszból bolgárra fordította, hogy mindenki megértse. Mindenkin persze elsősorban nem a bolgár parasztokat kell érteni, akik számára ez a nyelv éppen hogy csak érthető volt, hanem az írástudókat, akik Oroszországból becsempészett templomi könyveket, vagy Velencében nyomtatott, szerbek által írt szerkönyveket használtak. De vajon mit jelent a szerzőnek az az állítása, hogy oroszból fordította a mun-