Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

20 DIÓSZEGI ISTVÁN Három magatartásformát különböztethetünk meg. Az első a nemzeti érdek és a birodalmi érdek közelítése, vagy éppenséggel azonosítása. Ez a forma intenzív külső veszélyérzet esetén alakul ki, amit még alátámaszthat a belső érvényesülés sikerélménye, vagy megalapozott reménye. Az érdekek közelítése vagy azonosítása a külpolitika síkján úgy jelentkezik, hogy a nemzet erőteljesen szorgalmazza az általa érzékelt külső veszély elhárítását és a Monarchia összes erőit ennek a célnak az érdekében kívánja mozgósítani. A birodalmi érdek szempontjából ez kétségkívül előnyös szituáció. A problémát csak az okozza, hogy a külső veszély megítélésében nem feltétlenül fedik egymást a nemzeti vélemények (az egyik barátot láthat abban, aki a másik számára ellenség), és a dinasztia sem teszi minden további nélkül magáévá a birodalminak mondott nemzeti érdeket. A másik magatartásforma a birodalmi külpolitikával szembeni tartózkodás, közömbösség. Akkor jön ilyen létre, ha a megítélés szerint a külső fenyegetés veszít intenzitásából, és a belső érvényesülésben akadályoztatás mutatkozik, de a külpolitika nemzeti orientálásának kudarca is ennek a formának a kialakulását mozdítja elő. Ilyenkor a dinasztikus, vagy birodalmi érdek akadályoztatás nélkül érvényesül a külpolitikában, ami a Monarchia szempontjából nem teljesen haszontalan, a nemzeti érdeklődés hiánya azonban mindenképpen aggasztó tünet. Végül a harmadik magatartásforma a szembeszegülés, a kifejezett ellenségesség. A külső veszélyérzet teljes elmúlása és a belső érvényesülés teljes képtelenségének felismerése alakíthatja ki ezt a magatartásformát, együtt a kettő, de különkülön is bármelyik. A külpolitikában nem a Monarchia különféle orientálásáról van itt már szó, hanem, többnyire a Monarchia ellenére, a nemzeti út kereséséről. A különféle nemzeti törekvések és a Monarchia külpolitikájának kapcsolatait vizsgálva főként az első magatartásforma kíván közelebbi megvilá- I gítást. A másik kettő is vizsgálatra érdemes persze, de inkább önmagában, mint az adott összefüggésben. A tartózkodás, a második magatartásforma ' részint cselekményhiányt jelent, részint a nemzeti érdeknek a birodalmitól eltekintő olyan megnyilvánulásait, ami már a szakítás elemeit magában hordozza. A szembeszegülésnél, a harmadik magatartásformánál pedig kifejezetten a Monarchia elleni külső kapcsolatépítésről van szó. Az egyik csak részben, ' a másik egyáltalán nem sorolható a nemzeti törekvések és a birodalmi külpolitika kapcsolatainak kategóriájába. A nemzeti érdek és a birodalmi érdek j azonosítása esetén, az első magatartásformában a nemzeti külpolitikai aktivitás sokféle megnyilatkozásban jelentkezett. Mindenekelőtt a legális parlamentáris fellépésekben. A különféle nemzeti érdek a tartományi gyűléseken, az országgyűléseken, a delegációban és a közös minisztertanácson újra és újra megfogalmazást nyert. Ezek a fórumok valamennyi nemzet képviselői számára nyitva állottak, a közös minisztertanácson azonban többnyire csak a kormányzó nemzetek miniszterei nyilatkozhattak. A dualizmus korában a kabinetpolitika számára is maradt tér. A különböző nemzetek képviselői bőven éltek a sugalmazás lehetőségével és az uralkodót, a trónörökösöket, vagy az uralkodóház más tagjait próbálták a maguk véleményének megnyerni. A dualista berendezkedés haszonélvezői és azok ellenzői egyaránt használták ezt a módszert, de érthető módon főként az utóbbiak éltek vele. Végezetül az is gyakran előfordult, hogy a nemzeti érdekek szerinti osztrák külpolitika kialakítását a külső emelő közbeiktatásával próbálták előmozdítani. Külső kapcsolatokat alakítottak ki annak érdekében, hogy valamely szomszéd nagyhatalom