Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

A FÜGGETLENSÉGI ELLENZÉK ÉS A KÜLPOLITIKA 21 elébe jöjjön a belülről szorgalmazott változtatásoknak. Ez az eljárásmód is meglehetősen általános volt, a Monarchián belül elfoglalt belpolitikai pozíciótól függetlenül. A magyar nemzeti érdek és a Monarchia külpolitikája közötti kapcsolatban először kétség kívül az egybevágás, az érdekek közössége dominált. A magyar politikai vezetőréteg az 1867-et követő negyedszázadban erőteljesen törekedett arra, hogy a kiegyezés konzekvenciáit a külpolitikában is érvényesítse és a birodalmi külpolitikának kifejezett magyar színezetet adjon. A magyarok a Monarchiát olyan erőddé akarták változtatni, amely biztonságot nyújt az orosz és német fenyegetés ellen, és a tartós biztonság feltételeinek megteremtése érdekében több alkalommal a Németország és az Oroszország elleni támadó háborút is szorgalmazták. A magyar külpolitikai program képviseletére az összes lehetséges fórumokat felhasználták. Andrássy mint magyar miniszterelnök és közös külügyminiszter és Tisza Kálmán mint magyar miniszterelnök a közös minisztertanácson „kormánypozícióban" majdnem mindig magyar álláspontra helyezkedett. Tisza Kálmán a nyolcvanas évek elején a magyar parlamentben a hivatalos külpolitikával szembehelyezkedő válaszfeliratot szavaztatott meg. Andrássy a nyolcvanas évek folyamán hasonló I értelmű emlékirattal fordult az uralkodóhoz. Ezekben az években a magyar I liberálisok a három császár külpolitika megváltoztatása érdekében intenzív kapcsolatot alakítottak ki Rudolf főherceggel, a trónörökössel. Még a félig illegális külső kapcsolatok kialakítására is sor került . Tisza Kálmán mint ma-I gyar miniszterelnök kapcsolatba lépett a német vezérkarral, amely hozzá hasonlóan az Oroszország elleni háborút szorgalmazta. Az együttműködésnek az I volt az értelme, hogy a külső nyomás felhasználásával változtassák meg a Monarchia magyar szempontból kedvezőtlen külpolitikáját. A századfordulót megelőző és követő évtizedben a magyar politikai vezetőréteg magatartását a külpolitikával szemben a belenyugvás, tartózkodás és az érdekek egyfajta elkülönítése jellemezte. A parlamentben és a delegációban megszűntek a hivatalos külpolitika elleni támadások és a közös minisztertanácson sem került többé sor a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter összecsapására. Mindez annyit jelentett, hogy magyar részről lemondtak a Monarchia külpolitikájának nemzeti orientálásáról és elfogadták azt az irányvonalat, amelyet Bécsben jelöltek ki a Monarchia számára. Tisza István a közös minisztertanácson egy alkalommal meg is mondta, hogy magyar részről teljes egyetértéssel találkozik a közös külügyminiszter tevékenysége. A for-I mális helyeslés azonban birodalmi szempontból nyugtalanító tüneteket is takart. Aehrenthal, a Monarchia külpolitikai feltételeit leginkább ismerő közös külügyminiszter a XIX. századra visszatekintve még megelégedéssel állapította meg, hogy a magyarok tüzes paripa módjára ragadták magukkal a Monarchia szekerét. A századforduló utáni években viszont éppen annak látta szükségét, hogy a magyarokat megint valamivel érdekeltté tegyék a Monarchia hatalmi céljai iránt. Az alapjában véve konzervatív felfogású diplomata is megértette, hogy a Monarchia hatalmi politikája nemzeti közreműködés nélkül nem rendelkezhet kellő hatékonysággal. Az újabb magyar érdeklődés időszaka az annexiós válság után és főként a balkánháborúk időszakában következett el. A birodalmi érdekek újabb elismerésének periódusa volt ez, amely anélkül rendelkezett most primátussal, hogy kifejezetten magyar színezetet viselt volna. A magyar nemzeti érdek úgy találkozott ismét a birodalmi törekvésekkel, hogy lemondott a feltétlen orientálás szándékáról. Ellentét,