Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

A FÜGGETLENSÉGI ELLENZÉK ÉS A KÜLPOLITIKA 19 Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikájában nem juthatott közvetlenül kifejezésre a nemzeti érdek. Részint a soknemzetiségű összetétel miatt (nem egy, hanem tizenegy nemzeti igénnyel kellett számolni), részint azért nem, mert (Oroszországtól eltérően) egy nemzet sem rendelkezett döntő számbeli túlsúllyal. A külpolitikát befolyásoló belső erők nem egyetlen nemzeti érdek variációit képviselték, hanem az egymással többnyire szembenálló különféle nemzeti törekvéseket (ami persze nem zárta ki a nemzeti érdeken belüli további differenciálódást). A nemzeti külpolitikai érdek közvetlen tükröztetése helyett a Monarchiára a nacionalizmusnak a nacionalizmussal való ütközése jellegzetes. Az áttételes érvényesítés Németországban és Oroszországban ismert útja sem volt egészen járható. A belső berendezkedés hasonlósága folytán a nacionalizmus ugyan itt is ütközött a dinasztizmussal, de a végkifejlet másképpen alakult. Az ausztriai uralkodóház először is nem csupán a dinasztizmust testesítette meg, hanem a birodalmi érdeket képviselte, és ennek folytán súlyosabb tényezőnek számított, mint bármely más európai dinasztia. Másodszor pedig még a legerősebb nacionalizmus is erőtlen volt ahhoz, hogy a dinasztiát a maga képére formálja. A Habsburg-ház nem Vált kifejezetten sem osztrák, sem magyar, sem szláv nemzeti dinasztiává. Ez annyit jelentett, hogy a külpolitika vonatkozásában az egyébként uralkodó nemzetek (az osztrákok és a magyarok) is ellenzéki pozícióba kerülhettek. A nemzeti törekvéseket persze végső soron a Habsburg-ház is kifejezésre juttatta, de általában nem kizárólagosan valamely nemzeti érdeket, hanem mindig a I birodalmi érdekkel leginkább egyező nacionalizmust. A nemzeti érdek áttételes érvényesülése helyett így a Monarchiában az érvényesítés meg-meg-I újuló kísérleteiről kell beszélnünk. A Monarchián belüli nemzeti külpolitikai törekvések tartalmi tekintetben is különböztek a korabeli nemzeti (és a mindenkori) külpolitikai célkitűzésektől. Az ausztriai nemzetek nem törekedtek feltétlenül az etnikai vagy történeti jogon birtokolt terület fölötti kizárólagos fennhatóságra, és a szuverenitás külső megnyilvánulásainak gyakorlását a soknemzetiségű államalakulatra bízták. E magatartás részint a nemzetközi helyzet megítéléséből, részint a birodalmon belüli érvényesülés lehetőségeinek mérlegeléséből fakadt. A külső I helyzet megítélésében a veszélyeztetettség tudata állott első helyen. A Monarchiában élő nemzetek a környező hatalmak terjeszkedésétől féltek, és arra I a meggyőződésre jutottak, hogy önállóan, a Monarchia keretein kívül nem tudnának megállani az expanzió útjában. A Monarchián belüli nemzeti érvényesülés reményét a sajátos etnikai összetételre, a döntő nemzeti túlsúly hiányára alapozták, amely a feltételezések szerint egyetlen nemzet számára sem zárta ki a korlátozott szuverenitás gyakorlásának lehetőségét. A soknemzetiségű államalakulat léte valójában a Monarchiához kapcsolódó szükségérzeten és reményeken nyugodott, és a külső megnyilvánulások számára is ez a politikai tőke szolgáltatta a szükséges hatékonyságot . A külső veszélyérzet tudata és a belső érvényesülés lehetőségének érzete azonban nem egyszersmindenkorra adott hatótényező volt, hanem történeti tudatképződmény, amelynek léte a meg-megújuló tapasztalaton nyugodott. A frissen szerzett benyomások nemcsak megerősíthették, de gyengíthették, sőt meg is cáfolhatták a régebbi generációk által kiformált és az utódokra örökített véleményt. A Monarchiával szembeni magatartás és így a külpolitikához való hozzáállás is a mindenkori tudati állapoton múlott és a változó tudati állapot különféle magatartásformákban jutott kifejezésre. 2*