Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

18 DIÓSZEGI ISTVÁN nem a reális külpolitikai szükséglet megnyilatkozása. Az ellenségek sóidba pedig ismét Németország került az első helyre, régi vétkei mellett most főként azért, mert a román ambíciókat serkentette. A világháború előtt kiformált román-ellenes, szláv-barát külpolitikai koncepciót számos belső ellentmondás terhelte. E koncepció megalkotói nem vették kellőképpen figyelembe, hogy Románia Besszarábia birtokát kész alárendelni Erdély megszerzésének, és nem mérlegelték eléggé az orosz román megegyezés lehetőségeit. Azt is figyelmen kívül hagyták, hogy Romániát egyre szorosabb szálak fűzik az antant hatalmakhoz, különösképp Franciaországhoz. Irreális volt az az elképzelés is, hogy a Monarchiát németellenes tartalommal Oroszország és az antant mellé lehet állítani. Mégis azt kell mondani, hogy a Károlyi Mihály által megfogalmazott külpolitikai koncepció a Tisza István által képviselt külpolitika egyetlen posszibilis ellenlábasa volt. * Az Osztrák-Magyar Monarchia etnikai összetételét és közjogi berendezkedését tekintve különös alakulatnak számított a korabeli Európában. A soknemzetiségű és központú állam egyedi mivolta a külpolitikában is megmutatkozott. A különlegesség a végkifejletben közismert: Ausztria-Magyarország nem játszott olyan szerepet a nemzetközi politikában, mint amilyen területe, népessége és gazdasági fejlettsége alapján megillette. A sajátosság azonban a külpolitikai irányítás struktúrájában: a külső megnyilatkozásban érdekelt belső erők es a hivatalos külpolitika közötti kapcsolatban is jelentkezett. A külpolitika elsődleges célja a szuverénitás, az egy bizonyos terület fölötti kizárólagos fennhatóság biztosítása, akár a megszerzés, akár a megtartás formájában. Ennek a célkitűzésnek a francia forradalom óta a modern kor etnikai-politikai képződménye: a nemzet volt a hordozója. A nemzeti külpolitikai törekvések Európa különféle államaiban eltérő módon, de tipikusnak nevezhető formában jutottak kifejezésre. Az egyik tipikus forma a közvetlen érvényesülés. Ebben az esetben a nemzeti érdek akadálytalanul azonosul az állam külpolitikájával, illetve ez utóbbi pontosan a nemzeti törekvés megvalósítására vállalkozik. A nemzeti külpolitikai törekvések közvetlen érvényesítésére a polgári-nemzeti államokban, Angliában, Franciaországban és másutt került sor. Nemzet és állam között itt teljes a harmónia, a különböző politikai csoportosulások (pártok) esetleg eltérő törekvései a nemzeti érdek különféle variációit jelentik, csupán az internacionalista munkásosztály követ merőben más célokat, de ennek elhárításában nemzet és állam megint egymásra talál. A másik ismert és ugyancsak tipikusnak nevezhető forma a közvetett, vagy áttételes érvényesülés. Ennél a formánál a nacionalizmus a dinasztizmussal ütközik, és úgy tör utat magának, hogy részint teret enged az utóbbinak, részint azt a maga képére formálja. A nemzeti érdek áttételes érvényesítése a fejlődésben visszamaradt országokra jellemző. A dinasztizmus és nacionalizmus ütközése a külpolitikában minőségileg ugyanaz a jelenség, mint a maradék abszolutizmus és az alkotmányosság kontrasztja a belpolitikában. Ebben a tekintetben nincs lényeges különbség a nemzeti államnak számító Németország és a soknemzetiségű Oroszország között. A Hohenzollernek és a Romanovok német illetve orosz nemzeti dinasztiának számítottak, és a maguk familiáris érdekeit is szem előtt tartva képviselték a nacionalizmust.