Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

16 DIÓSZEGI ISTVÁN oroszellenességét és magukévá tették az ebből adódó egyéb következtetéseket is. A Függetlenségi Párt körülbelül olyannak képzelte az önálló Magyarország külpolitikáját, amilyent a Szabadelvű Párt a Monarchia keretei között akart megvalósítani. Természetes ezért, hogy a Monarchia külpolitikájával kapcsolatos állásfoglalások is gyakorta találkoztak. Az ellentétek és ütközések részint hangsúlyeltérésekből, részint az ellenzéki pozíció természetéből keletkeztek. A függetlenségiek élesebb oroszellenességet mutattak, és az orosz terjeszkedéstől való félelmükben, a liberális elvekre nem sokat adva, határozottabban felléptek a szláv államalakulások ellen. Ellenzéki helyzetükből adódóan nem látták világosan, mit akar a kormány, mit akar a kormánypárt, és sokszor olyasmit követeltek, amit maga a kormánypárt is megvalósítani akart. Olyan eset, mint az 1878 februári, amikor orosz-barátsággal vádolták a Szabadelvű Pártot és a közös külügyminisztert, és közben az utóbbi a párt támogatásával éppen háborús indítványt terjesztett a közös minisztertanács elé, különféle változatban többször előadódott. A függetlenségi és szabadelvű (illetve munkapárti) megnyilatkozásokban a századforduló után is sok volt az egyezés és a hasonlóság. A vélemények egyezése, közelsége ismét az indítékok közösségéből, pontosabban most a változások közösségéből következett. A magyar politikai gondolkodás egyik jellegzetes tünete volt a századfordulón a veszélyeztetettség érzésének csökkenése, főként az orosz fenyegetésről vallott régi tétel revideálása. A másik szimptóma a liberalizmus erőtlenedésében, a szabadelvű eszmék politikai hatásának csökkenésében mutatkozott. A politikai gondolkodás két régi pillérének meglazulása a közélet minden területén éreztette hatását, és természetesen a külpolitikai nézetekben is jelentkezett. A XIX. század utolsó harmadában kialakított álláspontok most sorra elveszítették egykori stabilitásukat. Mérséklődött a cárizmus rendszerével szemben tanúsított ellen- | szenv, szalonképes lett az Oroszországgal való együttműködés gondolata, erősen csökkent a balkáni népek iránt mutatott korábbi szimpátia, és meg- 1 gyengült a hármasszövetséghez való ragaszkodás. A tünetek általánosak voltak és a függetlenségiek csupán annyiban különültek el, hogy náluk mindez erőteljesebben, hangsúlyozottabban jelentkezett. A kormánypárt az Oroszországgal való megegyezés lehetőségeit latolgatta, a függetlenségiek együtt- i működést akartak vele, azok csak erősíteni akarták a Monarchia pozícióit a hármasszövetségen belül, emezek megkérdőjelezték a társulás jogosultságát, | a balkáni status quo fenntartásáért a szabadelvűek elegendőnek vélték az Oroszországgal való együttműködést, a függetlenségiek az erélyes török fellépést is helyénvalónak látták. A közjogi felfogás tekintetében eltérő politikusok még határozatlanságban és következetlenségben is közel állottak egymáshoz. A veszélyérzet és liberalizmus mint kísértet vissza-vissza járt, és hol itt, hol ott váltott ki különösnek látszó állásfoglalást. Csak közös, de határozott kontúrokat nélkülöző gondolatkörből származhatott, hogy a függetlenségi Batthyány Tivadar az agadíri válság idején Németország határozottabb támogatását reklamálta, a miniszterelnök Tisza István pedig a második Balkán-háborúban a Törökország elleni közös osztrák-magyar — orosz háborút indítványozta. A századeleji külpolitikai magatartásban nem a függetlenségiek jelentették a különöst, a közfelfogástól eltérő irányzatot, hanem a demokraták, a szocialisták és a konzervatívok. A demokraták a régi liberális tradíciókhoz igazodtak, a társadalmi berendezkedés szerint ítéltek a külpolitikában, és nagyjából olyan nézeteket vallottak, mint a kiegyezés korá-