Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

A FÜGGETLENSÉGI ELLENZÉK ÉS A KÜLPOLITIKA 15 és a német expanziótól féltették, következésképp a külpolitika legfőbb feladatának a fenyegetés elhárítását, a hódítás elleni biztosítékok megteremtését tartották. A két oldalról jelentkező fenyegetés közül márcsak 1849 tapasztalatai alapján is — az orosz veszélyt tekintették nagyobbnak, és ennek elhárítása érdekében megbarátkoztak a Németországgal való együttműködés gondolatával. A külpolitikai állásfoglalások másik állandó jellegű mozgatórugója a telítettség érzése, a szaturáltság tudata volt. A magyar politikai vezetőréteg tisztában volt azzal, hogy a Monarchián belüli magyar különállás és a történelmi Magyarország fölötti magyar szupremácia összefügg a birodalmon belüli etnikai arányokkal, és azt is tudta, hogy az adott berendezkedés a lehetőséget a végsőkig kimerítette. A birodalom nem osztrák és nem magyar lakosságának bármilyen növelése a dualizmust és a magyar szupremáciát veszélyezteti. A külpolitikában ezért határozottan elutasítottak mindenféle terjeszkedést, elítéltek mindenféle hódító megnyilvánulást, és az adott helyzet megőrzését, a status quo fenntartását tekintették feladatnak. A külpolitikai megnyilvánulásokat végezetül ideológiai meggondolások, nevezetesen a kor liberális eszméi is erősen befolyásolták. A liberális beállítottságú magyar vezető réteg elutasította az önkényuralmat, elítélte az abszolutizmust, fellépett a népek egyenjogúságáért és a nemzetek külső befolyástól mentes, önálló fejlődését tartotta kívánatosnak. A külpolitikai vezetéstől ezért elvárta, hogy a nemzetközi politikában a liberalizmus oldalán foglaljon helyet és támogatásban részesítse a szabad fejlődés feltételeiért küzdő nemzeteket. A tartós indítékok hatására az 1867 utáni magyar külpolitikai megnyilvánulások határozott irányúak, következetesek és többnyire logikusak voltak. A hetvenes-nyolcvanas években végig következetesen elítélték a három császár szövetséget és elmarasztalták a külpolitika hazai irányítóit, hogy a Szent Szövetségre emlékeztető társulásban részt vettek. A kritikából a cári Oroszországgal együttműködő Németországnak is kijutott. Az ismétlődő balkáni válságok során szélsőségesen oroszellenesnek mutatkoztak, és két alkalommal is felléptek a háborús megoldás érdekében. Bosznia-Hercegovina okkupálása alkalmával országos méretű tiltakozás keletkezett, és a foglalás ellen még tíz év múlva is szenvedélyesen kikeltek. A francia porosz háborúban magától értetődő volt a liberális Franciaország oldalán történő állásfoglalás, úgyszintén a bolgárok támogatása a nyolcvanas években bekövetkezett egyesülés alkalmával. A különféle eszmei és politikai indítékok persze nem hatottak mindig egyirányba, sőt gyakran ütköztek is egymással. Az ellentmondás feloldása ilyenkor az indítékok hierarchiájának rendjében történt. Az értékrendben a veszélyeztetettség érzése állt messze az első helyen. A balkáni népek felszabadulásáról rengeteget írtak és beszéltek, de amikor arról volt szó, hogy a felszabadulás orosz segítséggel megy végbe, és a Monarchia határai körül szláv gyűrű keletkezik, Pesten rögtön a török integritás védelme lett a legnépszerűbb jelszó. Az okkupációba is végül azért nyugodtak bele, mert az osztrák-magyar foglalás még mindig kisebb rosszat jelentett szemükben, mint az orosz támogatással történő szerb terjeszkedés. A Függetlenségi Párt külpolitikai megnyilatkozásainak indítékai 1867 után alapjában véve nem különböztek a magyar külpolitika általános indítékaitól, következésképp az állásfoglalásokban sem mutatkozott lényeges eltérés. A függetlenségiek is a veszélyeztetettséget tartották a meghatározó körülménynek, és ha tagadták is a Monarchiával való együttélés szükségességét (tehát a körülmény közjogi konzekvenciáját), osztották a kormánypárt