Századok – 1973
Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I
12 DIÓSZEGI ISTVÁN rabban szólalt fel a delegáción, most is a hármasszövetséghez való ragaszkodásáról biztosította a közös külügyminisztert. A magyar politikai közvélemény és különösképp a Függetlenségi Párt Olaszországgal kapcsolatos magatartását ellentétes irányú megfontolások befolyásolták. Az egyik meggondolás az egykori fegyverbarátságra hivatkozva a barátságra ösztönzött, a másik aTrentinóval és a Balkánnal kapcsolatos ellentétek miatt az elhidegülés irányába hatott. Természetes, hogy a huszadik században egyre jobban halványult Garibaldi és Kossuth közös harcának emléke és a múlt helyett inkább aktuális érdekellentétek befolyásolták erősebben az állásfoglalást. Amikor 1911 őszén Itália támadó fellépése révén az olasz -török háború kirobbant, a magyar közvélemény, történelem ide, történelem oda, élesen elítélte a támadót. Az egyik befolyásos napilap, a Pesti Napló egyenesen rablóhadjáratnak, kalóz merényletnek nevezte a tripoliszi akciót,6 " és véleményét a hazai újságok többsége osztotta. Az általános elutasításon és elítélésen belül még a függetlenségiek álláspontja volt a leginkább mérsékelt. „Nálunk a rokonszenv mind a két hadviselő féllel szemben egyformán magas fokon áll és abban a tekintetben nincs közöttünk nézeteltérés, hogy mind a két nemzetet lehetőleg meg kellene kímélni azoktól a veszélyektől és veszteségektől, amelyek mind a két küzdő félre nézve a hadviselés által fennállanak"6 7 mondotta Holló Lajos a delegáción. Olyan helyzetben, amikor a közvélemény nagyobb része Törökország mellett nyilatkozott, és a vezérkar az Olaszország elleni preventív háború esélyeit latolgatta, nagyon kedvező és lojális magatartás volt az Itália számára. Bár a függetlenségiek körében tulajdonképpen nem bíztak Olaszország szövetségesi hűségében,6 8 semmi olyat nem akartak tenni, ami a viszonyt ronthatta. A tripoliszi háború a nemzetközi közvélemény elé tárta Törökország tehetetlenségét, és előre lehetett látni, hogy a balkáni államok is meg fogják kísérelni azt, ami Olaszországnak könnyű szerrel sikerült. A formálódó Balkánszövetség és a közelgő balkáni háború nemcsak a hivatalos diplomatákat, az ellenzéki pártokat is foglalkoztatta. A kérdésben véleményt nyilvánító függetlenségiek azonban megint nem ott folytatták, ahol az annexiós válság idején abbahagyták. Bosznia-Hercegovina megszerzése nem váltotta valóra a reményeket: a két tartományt nem csatolták Magyarországhoz, nem növekedett meg Magyarország súlya a Monarchián belül, sőt a közjogi torzsalkodás újabb táplálékot nyert. Magától értetődő, hogy ilyen helyzetben az annexió helyeslői (Kossuth Ferenc és követői) elcsendesedtek, és a balkáni ügyekben azok jutottak szóhoz, akik mindenféle expanziót kárhoztattak. A balkáni háború kirobbanása alkalmával így a függetlenségi körökben nem éledt fel a szerb-ellenesség és nem mutatkozott különösebb törökbarátság sem. Legnagyobb hangsúllyal 1908 megismétlődésétől óvtak, és tartózkodásra, be nem avatkozásra szólították fel a hivatalos külpolitika irányítóit. Az ellenzéki külpolitikában a Justh-párt volt hangadó, amely a Kossuth-párttól történt elhatárolódása után joggal érezhette, hogy tiszta lappal indul az egész balkáni politikában. Az egyre növekvő aktivitásnak ez alkalommal nem a parlament volt a színtere. Tisza István házelnöksége óta az ellenzék bojkottálta a parlamentet, és már csak belpolitikai céljainak elérése végett is rákényszerült a 66 Patek Ferenc : A magyar külpolitikai közvélemény alakulása az annexiós válságtól a világháborúig. Budapest. 1943. 19. 1. G' Bizottsági napló 1911. 13. 1. 68 Batthyány: i. m. 25 — 27. 1.
