Századok – 1973
Folyóiratszemle - Dudzinszkaja Je. A.: Burzsoá tendenciák a szlavofilek elméletében és gyakorlatában 172/I
FOLYÓIRATSZEMLE 173' átmenetként értékelte őket а liberális és reakciós áramlatok között, a formálódó kereskedő réteget jelölve meg társadalmi bázisként. N. G. Szladkevics könyve, amelynek tárgya az 1850 —60-as évek orosz társadalmi gondolkodása, a kapitalizálódó feudális nagybirtokosi réteget tartja a szlavofil nézetek elsődleges hordozójának. Dudzinszkaját a „Voproszi Lityeraturi" hasábjain 1969-ben folyó vita indította arra, hogy konkrét kutatásokat kezdjen a szlavofilek társadalmi-politikai nézeteinek új szellemű, marxista feltárása érdekében. Vizsgálódásai eredményeként vállalkozott arra, hogy a szlavofileknél fellelhető burzsoá törekvéseket összefoglalja. Az irányzat induló társadalmi bázisaként a kapitalizálódó viszonyokhoz alkalmazkodó nemesi-földbirtokos réteget jelöli meg, akik közül már a krími háború előtt többen felismerték a viszonyok megváltoztatásának szükségességét. A. J. Koselev pl. 1847-ben a szabad bérmunka és a gépesítés előnyeiről írt. De I. Sz. Akszakov és A. Sz. Homjakov is hangot adott a fennálló viszonyokkal való elégedetlenségének. A változtatás sürgetése a krími háború után erősödött fel, amikor a „Russzkaja beszeda" c. szlavofil folyóirat hasábjain többen kifejtették elképzelésüket. Ezek az elképzelések a szerző értékelése szerint eklektikusak, ellentmondásosak voltak, de az közös vonásuk, hogy Oroszország kapitalisztikus irányú fejlődésében látták a kiutat. Ezzel magyarázza, hogy moszkvai kereskedő körök anyagilag is támogatták a lapot, sőt még V. A. Kokorev nagytőkés is komoly anyagi támogatást nyújtott pl. Akszakovnak. A szlavofilek moszkvai társaságát szinte raznocsinyec bázisúnak értékelhetjük, mivel nemesek, hivatalnokok, kispolgári elemek, kereskedők és szellemi foglalkozásúak egyaránt megtalálhatók soraikban. Lapjukban minden korabeli orosz problémáról kifejtették véleményüket. A népi kultúráról, a történelmi fejlődésről, esztétikai kérdésekről, a szláv egységről, Oroszország jövőjéről egyaránt. Ez utóbbit a kapitalizmus keretében képzelték el. Dudzinszkaja szerint állásfoglalásukkal a tényleges politikai gyakorlatot is befolyásolták. Különösen a jobbágyfelszabadítás hogyanját illetően volt véleményüknek gyakorlati következménye. A cikk eddig ismertetett része alapján nyilvánvaló, hogy helytelen a szlavofileket egyoldalúan reakciós-konzervatív irányzatként beállítani. Egy válságba jutott osztály és az átalakulásából, bomlásából formálódó társadalmi csoportok gazdasági-társadalmi és politikai törekvéseit fogalmazták meg. Eklektikusán, s ez megnehezíti, hogy bármelyik társadalmi-politikai irányzathoz egyértelműen besorolhassuk őket. A jobbágykérdés rendezésére vonatkozó elképzeléseiket például valóban tükrözi az 1861-es rendelet, de nemcsak annak a kapitalizálódás felé mutató tartalma, hanem a feudális uralkodó osztály pozícióinak megőrzését, átmentését szolgáló elemei is. Annak ellenére igaz ez, hogy a jobbágyfelszabadítást iparosítással, protekcionista vámpolitika követelésével és a vasútépítkezések sürgetésével kapcsolták össze. Ezek a javaslatok Oroszország válságát felülről akarták megszüntetni, a válságba jutott feudális államhatalom kezdeményezésével, s egy ilyen elképzelésbe jól belefért az oktatásügyi reform gondolata a fokozódó szakember-szükséglet kielégítése érdekében, de a vallásosság erősítése is a forradalmi indíttatású tanítások hatásának a lecsökkentésére. A kultúra népiességéről, a nemzeti öntudatról, a szláv nemzeti mozgalmakról vallott nézeteik szintén tartalmaznak progresszív és regresszív elemeket, s nem teheti egyértelműbbé a róluk kialakított képet az sem, hogy néhányan a nők egyenjogúsítását is felvetették. Befejezésül megállapíthatjuk, hogy Dudzinszkaja cikke a'apján a szlavofilek társadalmi elképzelésének új elemei kerültek előtérbe, amelyek azonban nem elégségesek ahhoz, hogy az eddigiektől teljesen eltérő értékelést adhassunk erről a társadalmi-politikai irányzatról. (Voproszi Isztorii 1972. 1. szám, 49—64. I.) M.