Századok – 1973

Vita - „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése. Szűcs Jenő disszertációjának vitája (Granasztói György) 114/I

120 SZŰCS JEN б DISSZERTÁCIÓJÁNAK VITÁJA hogy gondolatmenetének tüzetes ismertetése során tárja fel az egész kérdéscsoport lényegét. A két szerző okfejtésének párhuzamba állítása tüzetesen rávilágíthatna arra, hogy mennyiben sikerült túlhaladni a polgári történetíráson. A kapcsolat lényegét úgy lehet kiemelni, hogy történettudományunk számára számottevő előnyt az ideológiatörténet önálló stúdiummá fejlesztése biztosít. Korántsem kész eredményekről, megállapításokról van szó, hiszen azokat változatlanul fáradságos munkával kell kibányászni. Biztosítja azonban a jelenségek megértése iránti kutatói fogékonyságot és az írói érzékenységet, képessé tesz a logikai összefüggések felismerésére. Máris elért eredménynek lehet tekinteni, hogy Szűcs munkája révén az ún. őstörténetkutatás visszakerült a történettudomány hatáskörébe vagy legalábbis elhárult minden akadály, hogy oda kerüljön. Annak idején Pauler hatására szűnt meg a magyarság élete 830 előtti korszakának, mint történetirodalmi problémának vizsgálata. Az őstörténet hivatott művelői a nyelvészek lettek, Szinnyei Józseftől kezdve oly sokan. Érdemeik mellett is meg kell állapítani, hogy egyoldalúságuk magától értetődött. Szűcs most megmutatta, hogy a történettudomány alkalmas az etnológiai, szociológiai, nyelvészeti, archeológiai kutatás módszerének ismeretében e tudományágak eredményeit egymással egyeztetve a történeti fejlődés egészéről átfogó képet festeni. Sikerét növeli, hogy előtte már Hóman Bálint és Molnár Erik eredménytelenül próbálkozott az őstörténetnek a nyelvészettől való visszahódítására. Nem egészen érthető, miért nem aratott sikert a Magyar Történet őstörténeti része. Talán a szociológiai szemlélet hiánya volt az ok. Molnár Erik a marxizmus történetfelfogását érvényesítve kapcsolta be az őstörténetet a magyar történelem egészébe és megállapításai, bár helyenként átfogalmazáson mehetnek át, szilárd vázak maradnak minden későbbi szintetizáló kísérlet számára. Szűcs hivatkozásai is mutatják, hogy Molnár megállapításai a szemlélet alapkoncepcióján igen sok vonatkozásban egyenként is érvényesíthetők. Hogy a Szűcs által megtárgyalt problémával kapcsolatban nem nagyobb mértékben, az talán Molnár doktrinerségével, a marrista szemlélet iránti vonzalmával és a felépítmény problematikája iránti kevés megértéssel volna magyarázható. Szűcs érdeme, hogy a Deérnél szükségképpen hiányzó, újabb szociológiai irodalmat áttanulmányozta, sőt annak lényegét történetírói egyéniségébe beolvasztotta Molnáron túlmenően pedig a marxista felépítménykutatás elveit eredményesen alkal mazta. Az opponens ezután két olyan mozzanattal kapcsolatban jelentett be ellenvéleményt, amelyek részletekre vonatkoznak, bonyolultságuk azonban mégis bővebb kifejtést igényel. A magyar monda szarvasűző motívumáról az opponens felfogása azonos Szűcsével, nem tartja azonban a motívum keresztény változatának középkori krónikáinknak az Eustachius és Hubertus legendából kölcsönzött hímszarvas motívumát. Álláspontját egyrészt Solymossy Sándor érveivel támasztja alá (ld. Magyarságtudomány, 1. 1942), másrészt azzal az egyháztörténeti érvvel, hogy egy feltételezéssel ellentétben, miszerint а XIII. századi Eusztách-főesperesség azonos lenne a Budától délre, a Duna mentén tékvő esuti Eusztách-egyházzal, valójában Csut és az Eusztách-főesperesség azonosítása egy okleveles adat téves azonosításából származik. Nem fogadja tehát el a feltevést, hogy Szent István egyházat alapított volna az Árpádok eredetmondáját jelentő csodaszarvas-hagyomány keresztényesített formájában való ápolására. Ügy véli, hogy Szűcs könyvének kérdéses helyén a megfogalmazás nyomán az olvasó a kelleténél szorosabb kapcsolatra következtet a két motívum között, mint amilyenre a szerző gondol. Inkább eltér az opponens felfogása Szűcsétől a Léi-monda kérdésében. Hangsúlyozza, hogy nem a monda keletkezésének folyamáról van véleményeltérés, ebben mind-