Századok – 1973
Történeti irodalom - Borosy András: A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar hadszervezetben (Ism. Szakály Ferenc) 1242/V–VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1243 alapot a vitás kérdések eldöntéséhez; nincs használható monográfiánk, hogy csak a leglényegesebbeket említsük, a bandérium-rendszer alakulásáról, az aldunai végvári rendszerről, a honvédelmi erőfeszítések gazdasági és társadalmi kihatásairól, a török elleni küzdelem Mohács előtti fázisairól stb. Ezzel magyarázható, hogy a széles körű érdeklődést kiváltó vitákban inkább csak szubjektív vélemények hangzottak el, semmint hogy megalapozott eredmények születhettek volna. Éppen ezért különös örömmel írjuk le, hogy történetírásunk kihúzhatja a megoldandó kérdések listájáról a telekkatonaság sokat vitatott kérdését, sőt Borosy könyve ezen túlmenően jelentős hozzájárulás a paraszti honvédelem problémáinak tisztázásához is. Borosy könyve két, egymással szinte lapszámra is megegyező részből áll; az első részben a telekkatonaság 1526 előtti, a másodikban az utáni történetéről ad kimerítő elemzést. Maga a szerző is úgy véli, hogy a telekkatonaság története a második periódusban kevésbé problematikus, sőt kevésbé tanulságos, s mivel véleményét a recenzens is osztja, részletesebben az első részben foglaltakról kíván szólni. A magyar törvényhozás először 1397-ben kötelezte a birtokos nemességet arra, hogy jobbágyai vagy jobbágytelkei arányában fegyvereseket állítson az ország védelmére. A telekkatonaság intézményéről ettől kezdve gyakorta szólnak az országgyűlési végzések: szabályozzák a katonaállítás kvótáját (100 jobbágy után 3 és 10 között), a hadbavonulás módozatait, a fegyverzetet stb. Az egymást követő uralkodók, már 1398-tól fogva, rendszeresen igyekeztek igénybe venni ezt a hadkiegészítési rendszert, és törekvésük — bár nem a törvények által előírt arányban — általában sikerrel is járt. A telekkatonaságot néha (pl. az 1443-as hadjáratban) az országhatárokon kívül is felhasználták. Borosy új adatok sorával bizonyítja, hogy a telekkatonák zömmel a jobbágyságból verbuválódtak. (A jobbágyság rendelkezett fegyverekkel, és az állandó feudális magánháborúban a fegyverforgatás mesterségének alapelemeit is elsajátította.) A telekkatonaság márcsak jellegénél fogva sem hozhatott fordulatot a magyar hadszervezet alakulásában, de a korszerűtlen és főleg nehezen mozgósítható nemesi insurrectiónál értékesebb elemekkel bővítette a magyar mozgó hadsereg sorait. Borosy — nagyon helyesen — nem áll meg ezen a ponton, hanem szól a parasztságnak a telekkatonaságon kívüli, annál szélesebb körű honvédelmi részvételéről is. Könyvének ez a fejezete fontos állásfoglalás a vitában, amely akörül folyik, hogy a parasztság felfegyverzésének elmaradása döntő szerepet játszhatott-e a középkori magyar állam katonai összeomlásában. A szerző — Szűcs Jenő röviddel előbb megjelent könyvének (A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge [hozzászólás egy vitához] Bp. 1970 [Értekezések a történeti tudományok köréből. Üj sorozat 51.] 83—91. 1.) megállapításaival egybehangzóan — nemmel válaszol erre a kérdésre. Állásfoglalása még határozottabb ós hatásosabb lehetett volna, ha a feudális hatalom által mozgósított tömegek tevékenységét megkülönbözteti a valamely támadás által érintett területek parasztságának spontán, elkeseredéstől fűtött megmozdulásaitól. Az előbbit leginkább az 1521-es és 1526-os, központilag elrendelt, egyre szólesbedő körű mozgósítással jellemezhetjük. (Az 1521-eshez lásd még: Horváth Mihály: Kismartoni regeszták. Magyar Történelmi Tár 11 [1862] 135. 1.: II. Lajos király rendelete Sopron vármegyéhez a jobbágyok 1/5 részének mozgósításáról.) Az utóbbi, spontán önvédelmi akció a paraszti honvédelem legsajátabb formája, amelynek valóságos modelljét adja egy XVI. századi leírás a parasztok 1521-es, török portyázók felett aratott győzelméről (Veranesics Antal m. kir. helytartó, esztergomi érsek összes munkái. II. Közli: Szalay László. Pest, 1857. 158. 1.). Természetesen a két típus, különösen a második, ritkán jelentkezik „tiszta" formában, és a felülről elrendelt mozgósítás is a közvetlenül sújtott területeken számíthatott sikerre (pl. a Nándorfehérvárt megvédő keresztes sereg 1456-ban, vagy a Dunántúlt pusztító fekete sereg ellen fegyverbe szólított paraszthadak példája; ez utóbbihoz lásd még: Sörös Pongrácz:
