Századok – 1973

Tanulmányok - Berend T. Iván–Szabolcs Ottó: Történettudomány-népszerűsítés – történelemoktatás 1169/V–VI

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - NÉPSZERŰSÍTÉS - TÖRTÉNELEMOKTATÁS 1173 De az is elvitathatatlan, hogy a fanyalgás nemcsak ezeknek a „gyengeségeknek" szól, hanem legalább annyira éppen annak, hogy bizony ezek a „modern" műfajok egy cseppet sem könnyebbek, sőt sok vonatkozásban éppen nehezebbek, mint a hagyományos monografikus műfajok. Nehezebbek annyiban, hogy nagyobb stíliskészséget, irodalmi vénát igényelnek. A rövid terjedelem feszesebb, célratörőbb szerkesztést, nagyobb szelekciós készséget, s hogy úgy mondjuk, több „egy lapra jutó gondolatot-ötletet" követel. Ha valaki túlzottan nehézkes, „lassan-fordul", nehezen, vagy gyengén fogalmaz, ötletszegény, nem tud a tömegek nyelvén szólni vagy írni, könnyen hajlamos a ,,TV bohóckodás" és „olcsó publicisztika" leszólására, hogy adottságai mögé sáncolva magát a tudomány várából ítélkezzék. Ugy véljük, nem árt kimondani ezt az igazságot sem. Annál inkább nem, mert valaha nem vált el egymástól ily nagy, — s mondjuk azt is — egészségtelen mértékben a szaktudományos tevékenység, a történelmi publicisztika és a minden fokú tankönyvírás. Elég, ha ez alkalommal példaként csak Márki, Marczali vagy Szekfű munkásságára utalunk. Van azonban még egy fontos tényező, amit érdemes megemlíteni. A szaktudomány által üresen hagyott területet ugyanis benépesítik írók, irodalmárok és a történelem iránt érdeklődő, magukat a történelem anyagán keresztül kifejező művészek. Tömegével készültek történelmi tárgyú „laikus" írások, történelmi témát feldolgozó filmek, színdarabok, televíziójátékok, vagy dokumentumfilmek stb. Ezek természetesen — s ezen a ponton helyesbíteni is kell előbbi kategorikus állításunkat nem egyszerűen „helyettesítik", „pótolják", amit a népszerű tömegműfajokban a szaktudomány képviselői elhanyagolnak. A történelem nem védett magánterület, ahova csak felszentelt történész léphet be. S valóban, a történelmi anyagot forgató író vagy filmművész nem egyszer népszerűt alkot, valóságos tömegekhez szól és hasznosat mond. Akkor is, ha nem történész elemzés a célja, ha nem a szó szoros értelmében vett történelmet akar írni saját eszközeivel. Születhetnek, s születnek is gyenge vagy téves alkotások is, tapasztalhatunk kiagyalt történelmi koncepciókat és valótlan, a tényekkel szembenálló szemléleteket. Mindenesetre ezek feladják a leckét, amit a szaktörténésznek meg kell oldania: mi legyen a történettudomány képviselőinek szakmai magatartása? Hallgatással mellőzze, ne is vegye figyelembe az illetéktelen „betolakodást" ? A tények nyilván precízebb ismeretével bizonyítsa rá a bemerészkedőkre, hol vétettek? Oktassa ki a tévedőket? Ismerje el az elismerésre méltót és vitázzon a vitatandókkal ? Mindegyik magatartásra van példa, de leggyakrabban mégis a közömbös (vagy ellenséges?) hallgatásra. Csakhogy a magyar nép történelmi tudatának formálásában (és nem egyszer a hamis tudati elemek erősítésében is) bizony ez az irodalmár-közíró és művész tevékenység talán nem is tesz kevesebbet, mint a szaktudomány. Mindenesetre a tömegkommunikáció rohamos fejlődésével szerepe egyre nő: az újságok hasábjairól az éter-hullámaira a színpadról a televízió képernyőjére terjed át és százezrekhez, néha egyszerre milliókhoz szól, miközben a legnépszerűbb szaktörténeti „telitalálat" legfeljebb ezrekhez, legjobb esetben tízezrekhez jut el. Annál inkább, mert a tömegkommunikáció mondhatni forradalmi fejlődése igen gyorsan forradalmasította, átalakította a szélesen vett érdeklődő tömegek, különösen a fiatalság megismerési, történelem-befogadási mechanizmusát. Az arányok eltolódtak és egyre inkább eltolódnak az olvasáson keresztül szerzett történelmi ismeretélmény és a rádión, vagy a 6 Századok 1973/5—6.