Századok – 1973

Tanulmányok - Berend T. Iván–Szabolcs Ottó: Történettudomány-népszerűsítés – történelemoktatás 1169/V–VI

1174 BEKEND T. IVAN —SZABOLCS OTTÓ televízión keresztül kapott történelmi élmény között. Az utóbbiak hatása épp közvetlenségénél, képszerűségénél és könnyebben hozzáférhetősége miatt ma már gyakran erősebb az előbbinél. Egyre inkább begyökereződik a hallás és látás alapján való megismerési, ismeret-szerzési mechanizmus. Ezzel nem lehet vitázni, csak tudomásul venni, mint a tudomány köztudatformáló lehetőségének vetületét, mint olyan adottságot, amelyhez az oktatásban is alkalmazkodni kell. Mindezek figyelembevételével hangot kell adnunk annak a meggyőződésünknek, hogy a történészek egy része és a művészvilág között fennálló csendes hadiállapot, vagy fanyalgó egymást nézegetés, gyanakvás tovább semmiképp sem tartható fenn. Megítélésünk szerint történelemmel, a történelmi anyaggal természetesen mindenki foglalkozhat, eltiltani tőle amúgysem lehet senkit, illetéktelennek pedig csak az tekinthető, aki rosszat alkot, vagy valamit rosszul csinál. Hogy mi a történész teendője ebben a kérdésben, azt a következő napok vitái remélhetőleg kialakítják. Amit általában mondhatunk, aligha több; a kötelező odafigyelés és reagálás. Nem azzal a kiindulással, hogy mikor, kit lehet kioktatni, hanem azzal: mit lehet tanulni, mire érdemes felfigyelni, mit kell a szaktörténész fegyvertárával is támogatni és mivel kell vitába szállni. (Azt sem feledve, hogy néha egy színvonalas, szellemes tévedés is hasznos lehet, élesztője az eredményes vitáknak, indukálója jó gondolatoknak.) A kapcsolat ebben az esetben fejlődhet egymásra figyeléssé, sőt szorosabb együttműködéssé. Ez vezethet el oda, hogy közíró és művész is igényli az értő szaktörténész közreműködését, és ebből a kapcsolatból mindkét fél csak gyarapodhat; történeti felkészültségben, vagy a kifejezési formák és eszközök újszerű módszereiben. A történész biztosabb talajhoz segítheti a történeti anyagot forgató publicistát vagy rendezőt, cserében pedig nagy segítséget kaphat az oly szükséges modern műfajok elsajátításához. A tanár pedig mihelyt nem a közíró, a művész és a szaktörténész egymás iránti fanyalgását, vagy felemás vitáit, hanem együttműködését tapasztalja, bátrabban felhasználja a tömegkommunikáció történelmi adásait, a jó értelemben vett népszerű munkákat az oktatásban. így egyrészt megszűnik az a napjainkban még gyakrabban tapasztalható kettősség, ami az oktatási anyag, a tanárok tudományos ismeretei s a nem sajátosan történelemtudományi csatornákon a tanárokhoz - és ami a tudatformálás szempontjából még problematikusabb — a tanulókhoz eljutó információk között tapasztalható. Másrészt megoldódnék a tudományos eredményeknek a történelemoktatásra való adaptálásában tapasztalható elmaradás, vagy legalábbis csökkenne ennek időintervalluma. A Magyar Történelmi Társulat fennállásának több mint egy évszázada során mindig azon munkálkodott, hogy a történelmi kutatást, oktatást és történelmi ismeretek terjesztését segítse elő. Ügy érezzük, jó tradícióhoz marad hű, amikor napjainkban ezekkel a kérdésekkel is szembe kíván nézni. Lehet, hogy most még a kérdéseket sem tudjuk pontosan megfogalmazni, de törekednünk kell a tisztázásra, hogy eljussunk a jó válaszokhoz.