Századok – 1973

Tanulmányok - Berend T. Iván–Szabolcs Ottó: Történettudomány-népszerűsítés – történelemoktatás 1169/V–VI

1172 BEKEND T. IVAN —SZABOLCS OTTÓ kell kialakítani és művelni ezt bármennyire is furcsán hangzik ezt mondani, egy félévszázada életünk részévé vált technikai találmány esetében — az új „műfajt". Az Iskolarádió történelmi műsorai pedig már évek óta, egyre szélesedő és változatosabb formában valóban nemcsak iskolai oktatási szempontból lényeges, hanem a történelemtudomány egy sajátos új kommunikációs műfaját teremtették meg. Egy-két éve azonban — s ez esetben a reagálás, az új műfajhoz való alkalmazkodás már sokkal gyorsabb a televízió is kezd fórummá válni a történettudomány eredményeinek egyre többrétűbb közvetlen továbbítására. A történelem iránt megnyilvánuló érdeklődés és ezen érdeklődés tudományos teljesítményekkel történő kielégítése tehát az előrehaladás számos bíztató jelenségét mutatja. Most mégsem azért gyűltünk össze, hogy megnyugtassuk magunkat a tudomány és a közönség kapcsolatának fejlődéséről. Annál kevésbé, mivel mindaz az eredmény, ami e téren felsorolható, bármennyire mutat is előrehaladást, mégis nagyon kevés, s méginkább a kutatók nagyon szűk körére igaz ! Ezzel szemben azonban igen súlyos és rendkívül általános negatív jelenségek mélyítik a szakadékot a történetkutatás tudományos eredményei és a történelem iránt érdeklődő közönség igényei között. A részletes kifejtés igénye nélkül említsük meg a legfőbb negatív vonásokat és áttitűdöket. Tudományos életünkre változatlanul jellemző a műfaji egyoldalúság: a minél szélesebb körűen dokumentált, s minél nagyobb jegyzetapparátussal felszerelt, a fellelhető anyagok, feltárt források minél teljesebb közlésére alapozott, lehetőleg minél vaskosabb monográfiák írása és publikálása. (Ez részben az elmúlt két évtized „disszertációcentrikus" szemléletéből, de kis részben a sokszor bírált, terjedelem növelésre ösztönző szerzői honorárium rendszerből és egyéb hatásokból is következett.) Természetesen ennek a műfajnak is megvan a létjogosultsága, fontossága nem lebecsülhető. Az igények kielégítésére ez azonban önmagában közel nem elegendő. A közönséghez közvetlenül szóló műfajok, a történeti esszé és pamflet ma is ritkaság. Az akár évtizedes anyagfeltárásra, kutatásra alapozott, de a nehézkes anyagtömeget már nem mozgató, arra csak alapozó olvasmányos, rövid terjedelmű népszerű írások, tanulmányok alig-alig készülnek. Az ötvenes évek elején szokásos volt egy-egy „súlyosabb" monográfiát rövid, „népszerű" kiadvánnyá hígítani és kiadni. Ezek csak ritkán sikerültek, de annak más, nagyon jól ismert okai voltak. Az elmúlt évtizedben viszont a népszerű műfajnak nem volt sok becsülete, az oly nagyhatású és jelentőségű iskolai tankönyvírást pedig nem is számították tudományos produkciónak, megjelenésüket a tudományos világ érdektelensége kísérte. Még sokkal rosszabb azonban a helyzet az egyéb, „modern" műfajok esetében. Itt rendkívül erős sznobizmus, arisztokratizmus, konzervativizmus érvényesül. S ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy tudományos „rangjára adó" kutató nem vállalkozik az ilyen „nem tudományos" feladatra, hanem abban is, hogy még bőven akadnak, akik megszólják, elítélik azokat, akik mikrofon vagy képernyő elé állnak, akik „leegyszerűsítő" újságcikkeket publikálnak, mert az ún. szakmai közvélemény fanyalog ezektől a műfajoktól. Hogy miért? Részben nyilvánvalóan a megszokottságról van szó. Egy-egy újságcikk vagy rádióbeszélgetés, egy-egy televíziós kerekasztal vita természetesen nem fejthet ki monográfikus sokoldalúsággal és bizonyító apparátussal egy-egy állítást. Néha, ha úgy tetszik, „rövidebbre zár" a kelleténél, máskor kiélezettebb, leegvszerűsítőbb és mindenkor személyesebb, szubjektívabb.