Századok – 1973

Krónika - Történelem és tömegkommunikáció [Beszámoló az 1973. évi egri történész vándorgyűlésről] (Mann Miklós) 1061/IV

1086 KRÓNIKA A sok helyes témafelvetés, helyes megállapítás mellett, a mű alapvető mondanivalóját Erényi Tibor — felhasználva, s a vitaindító következő részeibe beleszőve Pintér István kandidátus, а korszak ismert kutatójának megjegyzéseit — a következőkben foglalta össze: A hadsereg áldozat-jellege, az a bizonyos halálraítéltség bizonyítása a műben nem teljesen meggyőző. A hadsereg háborús felelősségét, az 1943-as vereségeket a szerző ismert német katonai emlékiratok alapján dolgozta fel, s ez radikálisabb kritikát válthatott volna ki a szerző részéről. Jány Gusztáv vezérezredes történeti szerepének ábrázolása sem tűnik elég körültekintőnek. A továbbiakban Erényi Tibor szólt a hadsereg sajátos jellegéről, belső karhatalmi funkciójáról, megszálló karhatalmi elnyomó szerepéről — azon funkciókról, amelyekre a szerzőnek erőteljesebben kellett volna utalnia. Tehát a méltánylandó műfaji erények mellett, ez esetekben hiányokkal, tartalmi-érdemi fogyatékosságokkal állunk szemben. Nemeskürty István vitaindítójában köszönetet mondott — elsősorban a műfaj nevében — a meghívásért. Hangsúlyozta, hogy nem tekinti magát történettudósnak, s a következőkben vázolta gondolatmenetét: „A magyar történelem olyan tragikus, vagy tragikusnak vélt sorsfordulóit kísérem figyelemmel, amelyekről a magyar közvélemény főleg a felszabadulásig — de azután is részben — ... úgy fogalmaz, hogy szükségszerű sorscsapások voltak." A következőkben kifejtette, hogy a XVI. században megszülető magyar anyanyelvi irodalom protestáns prédikátorai sugallták a magyar irodalmi tudatnak azt, hogy történelmünk tragikus sorsfordulóit elháríthatatlan és szükségszerű sorscsapásnak fogjuk fel. Nézete szerint a magyar történelem tragikus sorsfordulói nem mindig szükségszerűen következtek be, hanem az uralkodó osztály megbocsáthatatlan hibáiból, s ezért nem szabad mindent a sorsra hárítani. „Ezen a koncepción belül írtam meg a második magyar hadsereg pusztulását is." Befejezésül a hadsereg pusztulásával kapcsolatban a következőket mondta: „Engem az érdekel, hogy amikor egy hadsereget úgy küldenek ki a frontra, hogy nincs fölfegyverezve, hogy abszolút nincs puskája, nemcsak hogy rossz puskája van, de semmilyen sincs neki, és hogy nincs neki a télben köpenye, ahhoz azt hiszem halálra van ítélve és kész. Akkor nem érdekelnek a részletek, a részletek akkor mellékesek, érdekeljék a hadtörténészt. Ismétlem, itt tévedhetek. De feladatomnak, igehirdető feladatomnak ítélem, hogy szerény tehetségemmel felrázzam magunkat abból a kártékony tespedésből, amelyben elhitetjük magunkkal, hogy a történelem minden tragikus sorsfordulója szükségszerű volt." Bodó György főiskolai adjunktus hozzászólásában a történelemtanári gyakorlat oldaláról közelítve a kérdéshez, örömmel üdvözölte a könyvet, mert úgy érezte, hogy ezzel jelentős segítséget kapott valamennyi történelemtanár. Megértve és akceptálva Nemeskürty István vitaindítójában mondottakat, mégis a hozzászóló azon véleményének adott hangot, hogy egy teljesebb kép kialakítására kellett volna törekedni, s szélesebben kell elemezni a második világháborút és ezen belül a keleti fronton levő magyar csapatok helyzetét. Bodó György véleménye szerint e korszak tanítása kapcsán a legnagyobb problémát okozza — s itt a könyv is csak kis részben ad felvilágosítást — az a hadsereg megszállási övezetében való ténykedés, a munkaszolgálatosokkal, a szovjet hadifoglyokkal való bánásmód, s а legfőbb főparancsnok egyszemélyi felelőssége. Úgy érzi, hogy Jánynak egyszemélyben való felelőssé tétele elmoshatja bizonyos alparancsnokok felelősségét. Végül újból leszögezte, üdvözli a könyv megjelenését s a vita lehetőségét. Hangsúlyozta, hogy Nemeskürty s mások nagyon fontos munkát végeznek akkor, amikor a történelmi irodalom címszava alatt akár а XX. század, akár korábbi korszak történelmi eseményeire új aspektusokból, új szempontokból igyekeznek rávilágítani, s ezzel elsősorban a történelemtanárok helyzetét könnyítik meg. Incze Miklós kandidátus, a Történettudományi Intézet osztályvezetője hozzászólásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy nagyon helyes ós rendkívül üdvözlendő, ha a történelmi ismeretterjesztő népszerűsítés iránti érzékkel és jó prezentálási adottságokkal, megfelelő írói készséggel és adottsággal rendelkező szerző esszészerűen, vagy más műfaji megoldást választva feldolgoz akár egy közérdeklődésre számot tartó történelmi témát, akár a nemzeti múlt, vagy az emberiség történetének valamelyik szakaszát. Kifejtette, hogy elsősorban saját tudományágunktól kell számonkérni, miért nem tesz eleget kötelezettségének a történelmi népszerűsítés tekintetében. Csak ebből az alapállásból kérhetjük számon a történelmi népszerűsítő-ismeretterjesztő munkák szerzőitől — tudóstól, művésztől egyaránt — a történelemírás szakmai szabályainak betartását. A történelmi múlt nagy és gazdag anyagát csak meghatározott szakmai módszerekkel lehet kibányászni, szelektálni, rendszerezni és egybefoglalni a mindebből adódó tudományos eredményeket. Az ismeretterjesztő munka szerzőjére is érvényesek e szakma kötél-