Századok – 1973
Krónika - Történelem és tömegkommunikáció [Beszámoló az 1973. évi egri történész vándorgyűlésről] (Mann Miklós) 1061/IV
KRÓNIKA 1087 mei, s a történetírás eredményeit kizárólag a történettudomány szakmai szabályaival lehet a népszerű feldolgozás során az olvasóközönség elé tárni. A vita alapját képező munkával kapcsolatban Incze Miklós rámutatott, hogy egy hadsereg osztályjellegét az a rendszer szabja meg, amelynek hadseregéről van szó. Ugyanakkor nem lehet önmagában nézni a magyar hadsereg jellegét és szereplését, sorsát a második világháborúban. A komparatív módszer megkívánja, hogy összehasonlítsuk a magyar hadsereget a német hadsereg oldalán harcoló más országok hadseregeivel is. A halálraítélés kérdéséről szólva Incze Miklós leszögezte, hogy minden Németországgal szövetséges ország hadserege — a német hadsereget is beleértve — felkészített volta ellenére is halálra volt ítélve. A második magyar hadsereg sorsa sem lehetett lényegesen más, mint ami ebből az alaphelyzetből következett. Igazat adott Nemeskürty Istvánnak mindabban, amit a hadsereg rossz felszereltségéről, hihetetlenül nehéz körülményeiről, rossz vezetéséről írt, — de újból hangsúlyozta, hogy ez az ellenforradalmi rendszer hadserege volt, rossz célokért küzdött, ,,és ha Klio múzsa, amint hogy akkor is az, ha a történelem, a történetírás ma már szaktudomány, akkor a történészt és a történelmi ismeretterjesztő munka szerzőjét keserű szavakra fakasztja, s pozitív irányba ható, a jövőt jó értelemben munkáló tanulságok levonására készteti". Tóth Sándor alezredes, a Hadtörténelmi Intézet osztályvezetője a könyvvel kapcsolatos problémák okát a műfaji tisztázatlanságban és az író módszerében látta. Megítélése szerint a könyv nem regény, dokumentumokat idéz, s azokból von le jó vagy rossz következtetéseket, smond ítéletet. A hozzászóló, egyetértve Incze Miklóssal, azt hangsúlyozta, hogy a regényben megengedhető a tények sajátos csoportosítása, de történelmi munkában nem. Nem azt várja el, hogy a szerző mindenben értsen egyet a tudomány elért eredményeivel, csupán azt kéri, hogy ne hagyja figyelmen kívül az elért eredményeket. A továbbiakban konkrét példák elemzésén keresztül bizonyította, hogy a szerző által választott módszer — amellyel témáját vizsgálja — leszűkíti a valóság sokrétűségét. A Horthy-hadsereg hivatásos tisztikarának magatartását vizsgálva kijelentette, hogy a legfelső vezetés a németek kezén volt, s Jány Gusztáv egyetlen parancsot sem adhatott volna ki, amely a B-hadseregcsoport ' parancsnokának ellenkezésével találkozik, csak abban az esetben, ha vállalja a németekkel való teljes szembefordulás kockázatát. Erre pedig a második világháború időszakában egyetlen-egy magasbeosztású parancsnok sem vállalkozott. A hozzászóló vitatkozott azokkal a nézetekkel, amelyek Jány Gusztávot szinte tragikus hősként próbálják beállítani, s arra mutatott rá, hogy ezek a katonai parancsnokok a beléjük nevelt katonai szellem, szovjetellenesség és antikommunizmus miatt más utat nem tudtak elképzelni, mint egy megvert hadsereg újjászervezését s a harc folytatását. Tóth Sándor kifejtette, hogy nem szabad egységesnek tekinteni a második hadsereg erkölcsi-politikai arculatát, „nem mindenki volt áldozat, bűnös is volt jónéhány". A második magyar hadseregben nem 250 ezer áldozat ment ki a frontra, hanem 250 ezer ember, akik között megtaláljuk a politikai tudatosság, állásfoglalás, osztályhelyzet tekintetében mindazt, ami Magyarországon azokban az években a társadalomban megtalálható volt. Végül a hozzászóló a hadsereg halálraítéltségével foglalkozva azon véleményét fejtette ki, hogy ez a hadsereg győzni akart, hiszen frontra vitte az egész haderő hadilag használható harci fegyvereit és harci technikáját. „Akármilyen korszerűtlen volt is ez a fegyverzet és harci technika, de elvitte magával a második magyar hadsereg." A hadsereg halálos ítéletét 1942 decemberében írták alá, amikor kiadták az utasítást a merev védelemre. Tóth Sándor érdekes hozzászólása befejezéséül kiejelentette: „Nemeskürty elvtárs szándékai tisztességes, becsületes szándékok, az a mű, amit ő alkotott, méltó elsiratása a második magyar hadsereg ártatlan áldozatainak. Sajnálatos, hogy differenciálatlanság és más okok következtében ezek a szándékok nem egyértelmű eredményeket szültek." A vitában elsőként felszólaló Benda Kálmán először azokról a tapasztalatokról szólt, amelyeket Nemeskürty „Ez történt Mohács után" című könyvének lektoraként szerzett. A könyv körüli vita minden várakozását felülmúlta; a szakmabeli gőg felháborodott, hogy egy nem szakmabeli véleményt mert nyilvánítani a magyar történelem kérdéseiről. Megítélése szerint a vita egy alapjában véve beteg közvéleményt tükrözött. Egyetért mindazokkal, akik azt mondják, hogy próbáljunk becsületet szerezni a történészszakmának, de „ki merné tagadni azt, hogy vannak kérdések történetszemléletben és történeti látásban, hol írók és művészek messze megelőzték a történelmet. Hivatkozzam itt Ady Endrére, aki előbb konstruálta meg a maga költeményeiben a történelem egy egészen más látását, mint a történetírók?" Benda Kálmán nyomatékosan leszögezte, hogy aki színvonalasan fordul a magyar történelemhez, az dicséretet érdemel, „hogy foglalkozik a
