Századok – 1973

Krónika - Történelem és tömegkommunikáció [Beszámoló az 1973. évi egri történész vándorgyűlésről] (Mann Miklós) 1061/IV

KRÓNIKA 257 máival. Ha voltak is ilyen próbálkozások, ezek nem jártak közönségsikerrel. A munkásmozgalom történetével kapcsolatos problémákkal, „kényes kérdésekkel" összefüggésben kiemelte, hogy ezek szoros kapcsolatban vannak az élettel, s megtárgyalásuk a közönség és a film szorosabb kontaktusát ereményezheti. Azonkívül ma már ezekhez a problémákhoz kellő meggyőződéssel és a társadalom kérdéseiben való segítés szándékával hozzá is lehet és hozzá is kell nyúlni, és ez az egyedüli biztosítéka annak, hogy ezek a témák is közelebb kerülnek a mindennap emberéhez, közelebb kerülnek a tudatához, s így valóban a hétköznapi ember történetszemléletének részévé válnak. Waczulik Margit gyak. vezető tanár hozzászólásában először az oktató-filmek felhasználásának időszerűségét és módszereit vizsgálta. Ezután a külön, sajátos forrástípusba tartozó képi dokumentumok, a fotók, hanglemezek, magnószalagok, hangos filmek felhasználásával kapcsolatos tanári feladatokat elemezte. A vitában elsőnek felszólaló Szabó Miklós, a Történettudományi Intézet munkatársa a vitaindítók gondolatmenetéhez kapcsolódva szintén azon véleményének adott hangot, miszerint a keleteurópai társadalmak sokkal szorosabban kapcsolódnak a múlthoz, mint a nyugatiak, sokkal inkább érzik azt, hogy jelenlegi problémáik megoldásába belejátszik a múlt is. Ezután elemezte azokat az irányzatokat, amelyek a keleteurópai filmművészet utolsó húsz évében alakultak ki a közelmúlt történetéhez való viszonyunk ábrázolásában. Ezzel kapcsolatban részletesen tárgyalta Wajda művészi munkásságát, aki a múlt lengyel történetéből a nemesi réteg magatartását, a reménytelen szembeszegülést ragadta ki. A másik — eltérő — ábrázolási lehetőség: a groteszk. Itt elsősorban a csehszlovák filmművészetre utalt, amely ezen a módon dolgozta fel a közelmúltból vett témát, a történelemnek kiszolgáltatott kisember esendőségét. Szabó Miklós végül összevetette ezekkel az ábrázolási módszerekkel a magyar filmművészetet, amely nem alkalmaz teljesen más megoldásokat, bár ez a két véglet sem alakult ki ennyire. A hozzászóló viszont arra is rámutatott, hogy ugyanakkor több, a történelmi közelmúltban játszódó magyar film a vígjátéki megoldás felé hajlik, bár ennek csak akkor van létjogosultsága, ha valóban teljesen felszámoltuk már a kipellengérezett jelenségeket. Szekfü András, a Tömegkommunikációs Kutatócsoport munkatársa a Petőfi 73 c. film hatásának budapesti gimnazisták körében történt vizsgálatáról számolt be. A megkérdezett diákok 33%-a szereti a többi tárgynál jobban a történelmet, míg 18%-uk a többinél kevésbé. A politika nagyon érdekel 18%-ot, kissé 65%-ot, nem érdekel 16%-ot. A filmről általában közepes, illetve kedvező véleményt mondtak. A megkérdezettek nagy többsége állást foglalt abban a kérdésben is, hogy jelenleg Magyarországon szükség van-e a „békés forradalmárok" tevékenységére. A Kutatóközpont folytatja a vizsgálatot, vagyis a feldolgozást más diákcsoportokra is kiterjeszti, illetve összeveti és elemzi a válaszokat, vizsgálva, hogy azok milyen összefüggést mutatnak a diákok tanulmányi eredményével, származási hátterével, s kiterjeszkedik egyéb vonatkozásokra is. Bácskai Mihályné szakfelügyelő (Szentes) a rádió, a film és a televízió iskolai nevelési felhasználhatóságának pszichológiai problémáit vetette fel. Ezután a filmek különösen erős szemléletformáló hatásáról beszélt. Igen fontosnak tartotta, hogy a kommunikációs tudatformáló eszközök valóban segítséget nyújtsanak az iskola személyiségalakító munkájához. Ságvári Ágnes kandidátus, a Fővárosi Levéltár igazgatója először arról szólt, hogy míg a 40—70 éves alkotó történészek nagyjából azonos élményanyaggal rendelkeznek, s hasonló a szemléletük, addig a náluk fiatalabbak a személyes élmények hiányában lényegesen másként látják a dolgokat. Itt utalva a Fényes szelek körüli vitára, azt emelte ki, hogy mi tulajdonképpen sok esetben a saját múltunkat vitattuk, s nem azt, hogy kinek szól, mit mond, mit akarunk vele elérni. Ebből a hozzászóló azt a következtetést vonta le, hogy sokkal komolyabban kell vennünk a Lackó Miklós által is tárgyalt negyedik filmtípust, mert az összes szociológiai felmérés is azt mutatja, hogy „egy más közegnek írunk, más közegnek szólunk, mint amilyenek mi vagyunk". Ezután a népi demokratikus korszak kutatásának problémáit vetette fel: így utalt arra, hogy a magyar történettudomány nem méltatta eléggé az iskolák államosításának évfordulóját, s nem foglalkozott eléggé — a centenárium ellenére sem — a főváros újkori, főleg 1946 utáni történetével sem. Végül a jövendő tanár-generáció szempontjából is problematikusnak vélte azt a körülményt, hogy az új levéltári körrendelet csak 1939-ig engedélyezi a kutatást. Bán Péter tanár (Eger) a művészet és a tudomány nyelvének differenciáit elemezve kifejtette, hogy a művészet a maga eszközrendszerével és a tudomány a maga objektivációs rendszerével az emberformálás szemszögéből hasonló célt képes elérni. Ennek következtében ha egy történelmi film jó film, akkor annak jónak kell lennie mind a történelmi tudományos közvélemény, mind a filmesztéta szempontjából is.