Századok – 1973

Krónika - Történelem és tömegkommunikáció [Beszámoló az 1973. évi egri történész vándorgyűlésről] (Mann Miklós) 1061/IV

KRÓNIKA 1073 Befejezésül Makkai László hangsúlyozta, hogy a televízió és a film olyan többletet adhat az iskolai oktatásban, amire nagy szükség van, hiszen egy jó népszerűsítő adás, amelyben a történelem, irodalom és művészet együtt jelentkezik, túllépve a „történelemszakmán egy kicsit a művelődéstörténet felé közelít". Az ilyen lehetőségeket bátran ki kell használni, de sikerre csak akkor számíthatunk, ha az a „bizonyos team, az egymást ellenőrző hármas, a mesterember, a művész és a tudós jól együtt tudnak dolgozni". * A vándorgyűlés 1973. július 3-án Pölöskei Ferenc egyetemi tanár elnökletével „A film és a történelem" című téma vitájával folytatta munkáját. Először a „Teherán — Jalta — Potsdam" c. iskolai szemlóltetőfilm, majd a „Hideg napok" című játékfilm került bemutatásra. A vetítések után Kovács András filmrendező, a Magyar Film- és TV-művészek Szövetségének főtitkára vitaindítójában pár olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amelyek problémát okoznak a filmek készítőinek, nézőinek, de a történelmet tanítóknak is. Alapvető problémaként jelezte a magyar film történelmi szemléletét, tehát az összes olyan filmünk, amelyik nagyobb érdeklődést vagy vitát váltott ki, az — a külföldiek számára feltűnő módon — történelmi film. E jelenség magyarázatát kutatva hangsúlyozta, hogy ez a sajátosság elsősorban a magyar filmre jellemző, de nem mondható el az olasz neorealista alkotásokról, amelyek egyáltalán nem foglalkoztak a történelemmel; a nagy filmek egyszerűen a mát mutatták be. Ugyanez vonatkozik a francia új hullámra, az angol vagy az amerikai iskolára. Jellemző viszont a történelem felé fordulás a lengyel filmművészetre is. A vitaindító megítélése szerint ennek a jelenségnek az az oka, hogy a mai magyar valóság szorosabban függ össze bizonyos történelmi eseményekkel, helyzetekkel, amelyek az utóbbi száz év magyar történelmére jellemzők, s az emberek gondolkodását meghatározzák ezek az események, „elevenen belejátszik a tudatukba, hogy mi történt az utolsó száz évben". Hasonló a helyzet Lengyelországban is, s ez az ok magyarázza meg a történelem erős szerepét a filmművészetben. Hiszen a feudális vagy polgári hagyományok, a múlt reflexei „szorosan belenőttek az emberek tudatába", s ezért kell a történelmi filmeknek egyszerre támadniok a nacionalizmust és a feudális maradványokat. Tehát ez a körülmény — hangsúlyozta a vitaindító — nem kényszerhelyzet, hanem egy olyan reagálás a magyar társadalom életére, amely nem kerüli meg ezeket a súlyos problémákat. A vitaindító előadás második részében Kovács András a múlt kínos, kényes kérdéseivel való foglalkozás problematikáját fejtegette. Utalt az ötvenes évek gyakorlatára: az ebben az időben készített filmekben a cselekmény mindig akkor maradt abba, amikor a helyzet a progresszív erők számára kedvezett (Rákóczi hadnagya, Feltámadott a tenger, a Harag napja stb.). E vonatkozásban a vitaindító azon véleményét fejtette ki, hogy jobb, ha nem ezt az utat követjük, hanem vállaljuk a kényes kérdésekkel való foglalkozás kockázatát, s nem engedjük át a terepet sem a kapitalista, sem a nacionalista propagandának. Mivel nem kerülhetjük meg történelmünk kellemetlen epizódjait, — hiszen úgyis napirendre kerülnek —, ezért jobb, ha mi magunk szólunk róla. Befejezésül Kovács András a történelemmel kapcsolatos művészet célját abban jelölte meg, hogy ez a művészet a jelen problémáit a múlt problémáival, a múltból hozott előzményekkel teszi érthetővé. Ezt a célt nem érhetik el azok a filmek, amelyek csak a látványos helyszín, ruhák és történet kedvéért játszódnak a történelmi múltban, a jelen problémáira rávilágító igazi történelmi fimljeinket külföldön is megértik, mert értik azon problémákat, amelyekre a film utal. Lackó Miklós kandidátus, a MTA Történettudományi Intézet osztályvezetője vitaindítójának bevezetőjében a film és a történetírás kapcsolatáról szólt. A történelmi filmek kialakulását elemezve hangsúlyozta, hogy az „egészen újkeletű és középeurópai jelenség". Ennek oka elsősorban az erre a regióra jellemző társadalmi gondolkodás erősen historizáló szerkezete, „melyet oly nagy történelmi események, forradalmak és háborúk tápláltak, és amely még a filmet is, ezt az eredetileg még történetellenes közeget is, képes volt magához idomítani, s olyan, egy-egy nemzeti közösség számára máig is eleven, művészileg felhasználható szimbólumrendszerrel ellátni, amivel a polgári nyugat már nem rendelkezik". Ezentúl szükség volt olyan alkotóan szocialista társadalomszemléletre, társadalmi tapasztalatokra, amely szembeszállt az ötvenes évek historizáló szemléletrendszerével. Végül olyan közszellemre is szükség volt, „amelyben a művész mozgástérrel rendelkezett ahhoz, hogy sokjelentésű mondanivalóját ábrázolhassa". Ezen okokban jelölte meg Lackó Miklós azokat a körülményeket, amelyek hozzájárultak a magyar filmművészet nagy korszakának kialakulásához, s ahhoz, hogy mindanivalója olyan gyakran öltözött