Századok – 1973
Történeti irodalom - Merényi Ferenc: A magyar építészet 1867–1967 (Ism. Vörös Károly) 997/IV
998 TÖRTÉNETI IRODALOM korszaka. Jelentős mennyiségi szempontból — hiszen az ország mai épületállományának csaknem egésze e korszak terméke, mai épített környezetünk (még a műemlékek nagyrészét is ideértve, melyek ugyancsak e korban nyerik el — vagy vissza — azt az alakjukat, melyben ma is ismerjük őket) ennek az évszázadnak jegyében áll. De jelentős — és változatos —, minőségi szempontból is: hiszen az ipari forradalommal induló évszázad: a gazdaságnak és a reája rétegeződő társadalomnak, adminisztrációnak, kultúrának korábban elképzelhetetlenül kibővülő funkciói Magyarországon is részint egyre újabb, más és más építészeti keretet, részint ilyen igényeiknek a kielégítéséhez új meg új építészetet és technikát: vasat, betont, üveget követeltek. És ezeket meg is kapták — ám az építészeti stílusoknak olyan gyors változásával együtt, mely az építészettörténet korábbi századaiban ugyancsak teljesen ismeretlen volt. Elsősorban éppen stílusának e gyors ós sokszoros változása folytán került a korszak építészete — még mielőtt maga a korszak is bevonódott volna a történeti érdeklődés körébe — már oly korán heves és szenvedélyes viták központjába. Természetes, szinte törvényszerű, hogy minden új korszak új építészeti és általában művészeti stílust is hoz magával — és az is, hogy az új stílus az előttejárót, melynek tagadásaként jött létre, szigorúan ítéli meg, sőt le is becsüli. Az utódok szemében az elődök építészetét ugyancsak mindig fanyalgás kíséri. A stílusok ilyen gyors változása folytán azonban e században e magatartás egyre inkább állandósult. Már a historizáló eklektika fanyalgott a klasszicizmustól, de miután maga is végigment a neogotikától az első neobarokkig vezető úton, hasonló megítélésre talált az új, már a Jugendstil, a szecesszió által ihletett nemzedékek részéről. Ezek épületeit viszont az egymást kölcsönös ellenszenvvel néző utódok: részint a rediviválódó második neobarokk, részint a Bauhaus köre nézte fanyalgó kritikával; őket azután a 30-as évekre kibontakozó új népies irányzat, majd az 60-es években kibontakozó, szovjet indítás után létrejött archaizáló stílus hívei nézték gyanakodva stb. stb. Mindenesetre egy évszázad alatt elég számos eltérő vélemény és valamilyen elemében mindig helyt is álló negatív értékelés született ahhoz, hogy a korszak nem sajátlagosan építész szakember kutatóit alaposan megzavarja, akik hajlamosan arra, hogy az egymást váltó építészeti irányok megítélésénél elsősorban a stiláris ismérveket észlelve, azokat megrendelőik ízlésével a kelleténél erőteljesebben, nem egyszer sematikusan azonosítsák, az építészet megítélésébe csakhamar politikai-érzelmi elemeket is belekevertek. Meghatározott valamely stílus jegyében álló korszak építészeti teljesítményének elismerése így könnyen politikai-érzelmi azonosulásnak is tűnhetett a hozzá nem értők előtt. Abban, hogy e korszak hazai építészettörténetének ábrázolását most Merényi Ferenc végül is sikeresen oldhatta meg, legnagyobb része éppen annak az alapállásnak van, melyet a könyv legelején Az ipari forradalom és a kapitalizmus fejlődésének következményei a XIX. század építészetében c. fejezetben foglal össze. Ez az alapállás, a problémát helyesen látva, tisztán történeti: bemutatja az induló korszak új igényeit az új épületfajták iránt — se minőségi igény után a mennyiségit: az új típusú, újfajta épületekből egyre többre és többre. A következő fejezet már azt ábrázolja, ahogy — szerző rendkívül szemléletes szóhasználatával — ,,a történelmi formák epidermisze alatt" ténylegesen ki is alakulnak az új építészetnek az új igények kielégítésére már egyedül alkalmas szerkezetei és technológiái. Ezután a nyitány után a könyv a két világháborúval elválasztott három periódusban megy végig építészetünk történetén: az első periódusban bemutatva a historizmus magyarországi építészetét (ennek kapcsán ismét visszatérve a hazai kapitalizmus viszonylag kései kifejlődésének hatására új épületfajták kései létrejöttében), majd a századfordulótól a különféle avantgard irányzatok megjelenését, végül pedig a nemzeti jellegű modern magyar építészet megteremtésére irányuló törekvéseket (ahogy a historizmusnál Ybl, úgy itt Lechner, részben Lajta, majd Medgyaszay kiemelésével). Végül is ugyanezek az
