Századok – 1972

Történeti irodalom - Szabó Ágnes: A Kommunisták Magyarországi Pártjának újjászervezése (Ism. Szakács Kálmán) 692/III

693 TÖRTÉNETI IRODALOM nem lehetett más ára, mint a reformizmus (15. 1.), valamint az a megállapítás, mintha az SzDP jobboldali vezetői csak 1919 után vetették volna el a proletárdiktatúra gondolatát (67. 1.) A második fejezet másfél év elméleti-politikai vitáit és latolgatásait foglalja össze; a két forradalom tanulságainak, tapasztalatainak számbavételét és értékelését. Érzékelteti, hogy nem múltbafordulás ez, hanem a kiút keresése; választ keres a kommunista mozgalom a „hogyan tovább" kérdésére. A kielégítő feleletet ekkor még nem önhibája miatt, inkább a körülmények hatására nem tudja megfogalmazni. A szerző plasztikusan mutatja be: a párt mesterséges elzártsága a magyar társadalmi problémák tanulmányozásától nehezítette a rendszer erejéről, jellegéről, és a közvetlen feladatokról, harci módszerekről kialakítandó kép felvázolását. Feltétlenül méltánylandó a szerzőnek mind e fejezetben, mind a IV. és VI. fejezetekben kifejezésre jutó törekvése, hogy a magyar párt munkáját a nemzetközi kommunista mozgalom tevékenységével összhangban mutassa be. Igaz viszont az is, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban felmerült minden kérdés magyar viszonylatban történő vizsgálata felesleges, hiszen pl. a parlamenti harc körüli vita a Kommunista Internacionáléban a magyar párt szempontjából felettébb teoretikus jellegű volt (40 — 42.1.). A magyar párt része volt a III. Internacionálónak, határozatai reá is kötelezőek voltak. Szabó Ágnes a magyar kommunista mozgalom munkáját nem önmagában nézi és vizsgálja, — munkájának ez az egyik fő érdeme, — hanem a nemzetközi kommunista mozgalom eszmeipolitikai hatóköréből tekintve, „amelyből a magyarországi kommunista mozgalom sem törhetett ki" (131. 1.). A második fejezet a könyv egyik legértékesebb és legszínvonalasabb része, amelylyel még a IV. fejezet van szinkronban. S ez nemcsak a könyv sajátos szerkezeti felépítésének a következménye. Szabó Ágnes a tematikai és a kronológiai szerkezetet kombináltan alkalmazza: az I. fejezet kronológiai felépítésű a II. tematikai, a III. ismét kronológiai, a IV. inkább tematikai, s az V.-ben ismét kronológiai felépítést alkalmaz. E szerkesztési elvnek az a következménye, hogy a párt elméleti és gyakorlati tevékenységének tárgyalása fejezetszerűen elkülönül, s bár a szervezeti kérdéseket tárgyaló fejezetekben az igen nagy mennyiségű forrásanyag nemcsak a szerző szorgalmát dicséri, de a megrajzolt képet is tökéletesebbé teszi ós felülemeli eddigi ismereteink határán, — e fejezetek mégis szürkébbek a tartalmi-elméleti-politikai avagy taktikai kérdéseket tárgyaló fejezeteknél. Ezért szürkébb — nagy tényanyaga ellenére is — a III. fejezet, amely újra az 1920-as évekhez tér vissza, most már a pártépítő munkát tekintve át 1920 — 1921 nyarán. Talán nem tűnik túlzásnak, ha azt mondjuk, hogy a IV. fejezet — amely a taktikai és szervezeti nézeteltérésekkel foglalkozik — nemcsak hallatlanul érdekes, de valósággal izgalmas olvasmány is. Nem azért, mert Szabó Ágnes a KMP-n belüli politikai-taktikai vitákat és az e vitákat kísérő frakcióharcokat eddig nem ismert részletességgel és világossággal mutatja be; többről van itt szó. Illegális párton belül mindig megvan a szektás befelé fordulás és türelmetlenség veszélye, hogy saját vágyaikat és elképzeléseiket valóságnak véljék. Az illegalitás és az emigráció megnehezíti, hogy egy mozgalom a maga helyét és feladatait pontosan meghatározza. A magyar kommunistáknak is egyszerre kellett harcolniok az osztályellenség ellen és a saját soraikon belüli eszmei tisztázásért. Ez a küzdelem a frakcióharcok személyeskedő vadhajtásait sem nélkülözte, de a politikai útkeresés igényei és nagy kérdései húzódtak meg e viták mögött. A szerző nagy tényanyag alapján mutatja be a kialakult két frakció erényeit ós gyengéit, helyes és helytelen nézeteit. Ezek megítélésében érzelmileg a Landler-csoport nézetei felé hajlik ugyan, mégis egyenlően akarja osztani az igazságot a két frakció között, pedig a felsorakoztatott dokumentumanyag a Landler-csoport javára billenti a mérleget, s ezt nem lehet ellensúlyozni olyan általánossággal, hogy Landler inkább a „tömegmunkában" volt jártas,