Századok – 1972

Történeti irodalom - Kovács Endre: Ausztria útja az1868-es kiegyezéshez (Ism. Szabad György) 685/III

686 TÖRTÉNETI IRODALOM Kovács Endre három részre osztott könyvének középső főfejezetét az I860, évi háborús fejlemények vizsgálatának tartotta fenn. A másik kettőben az előzményeket tárgyalja, ill. a hadjárat következményeivel szoros kapcsolatban magát a kiegyezést és annak nemzetközi fogadtatását. — Az első rósz „Az osztrák külpolitika Königgrätze" címet viseli plasztikusan domborítva ki az 1860-as évek osztrák külpolitikájának kudarcsorozatát és következményét, a Habsburg-hatalom elszigetelődósét a háborús konfliktus idejére. A jelentősebb epizódokat sem mellőző tárgyalás a porosz — osztrák viszony alakulásának bonyolult menetében jól ragadja meg a legfontosabb elemeket. Az 1848 óta oly ellentmondásos viszony kiéleződése 1862/63-ban, nem kevéssé Bismarck élrekerülése, majd a Habsburg-hatalom sikertelen szövetségi reformkísérlete kapcsán, a konfliktus átmeneti elcsitulása, majd formális szövetségre váltása a dán háború idején, a mind konkrétabbá váló ellentétek elsimításának — kérdéses, mennyire őszintén munkált — próbája az 1864. évi schönbrunni konferencián, időleges áthidalása az 1865. évi gasteini provizóriumban, majd a végső, háborút hozó válság kiformálódása, rendre tárgyalásra kerülnek. Kovács Endre előadásában mindezek kapcsán úgy szembesül az osztrák külpolitika koncepciótlansága Bismarck céltudatosságával (amit politikai törekvéseinek kialakulására vetett tartalmas visszapillantás hitelesít), hogy korántsem történetietlen a katonait megelőző diplomáciai vereség leszámítolása már a főfejezet címében. — Meggyőző Kovács Endre értékelése Bismarcknak a schönbrunni konferencián érvényesített politikájáról is, polémiája azzal a német történetírásban makacsul kísértő nézettel, amely az 1866. évi „testvérháború" elhárításának kísérletével is gyarapítani kívánja Bismarck glorifikálásának indokait. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy Bismarck a konferencián „célzásnál" — ennek lehetőségét a szerző is elismeri — határozottabb ajánlatot ne tehetett volna a Habsburg-hatalom itáliai birtokainak garantálására, sőt — amint a kancellár emlékirataiban maga állítja — még Lombardia visszaszerzésére is. Bismarck ugyanis porosz szempontból alapvető érdeknek azt tekintette, hogy az olasz kérdés rendezése a németet semmi esetre se előzze meg. Ez volt ugyanis az előfeltétele annak, hogy a kancellár által elkerülhetetlennek ítélt porosz — osztrák konfliktus esetén a Habsburg-hatalom két tűz közé kerüljön. Bismarck igen jól tudta, menynyire ösztökéli Bécset mind London, mind Párizs a velencei tartomány békés átengedésére (pénzügyi ellenszolgáltatásért, ill. balkáni területi kárpótolásért, ami még egy Deák Ferenc helyeslésével is találkozott). Bismarck ajánlatának megtétele a schönbrunni konferencia idején, amikor még nem ítélte érettnek a helyzetet porosz—osztrák háborúra, nagyon is érthető volt, s emellett nagyon is egybevágott gátlástalan módszereivel. A porosz garancia lehetőségének megcsillantása ugyanis nemcsak tovább marasztalhatta a Habsburg-hatalmat az itáliai kátyúban, hanem közvetve hozzájárulhatott minden osztrák — francia közeledés megakadályozásához is. Az már az olaszországi politikáját hagyományosan — Palmerston szavai szerint — „baromi vaksággal" irányító bécsi kormányzatot jellemzi, hogy porosz garancia híján is, sőt a porosz konfliktus éleződése, majd a porosz —olasz szövetség létrejötte ellenére Königgrätzig nem mozdult Itáliából, vállalva a katonai kockázat fokozódása mellett a szinte teljessé váló nemzetközi elszigetelődés minden veszedelmét. Mint Kovács Endre előadása tanúsítja, Oroszországra nem számíthatott, s a lengyel szabadságharc óta a cári kormányzatnak Bismarck iránti hálája folytán Poroszország ellenében különösképpen nem. Anglia, ha olykor diplomáciai eszközökkel valamelyest támogatta is, az 1860-as években amúgyis távoltartva magát a kontinens bonyodalmaitól, jóindulatú semlegességnél többet nem ígért a Habsburg-hatalomnak, de még ezt a jóindulatot is kétségessé tette a bécsi politika rugalmatlansága, mindenekelőtt a görcsös ragaszkodás az itáliai pozíciókhoz. Legfőképpen ez késleltette Bécs és Párizs közeledését is, és tette jellegzetesen a Habsburg-diplomácia legnagyobb sikerévé azt, hogy a háborúba lépés előestéjén Velence átengedésének kilátásba helyezésével sem-