Századok – 1972

Történeti irodalom - Balázs Györgyné: Korkép kialakítása a történelemoktatásban (Ism. Bellér Béla) 437/I

438 TÖRTÉN"ETI IRODALOM menetet tiszta világosságba állító, a megértést rendkívüli módon megkönnyítő fejezetnyitó kitekintéseket, ill. fejezetzáró összefoglalásokat, eorollariumokat, szkholionokat, a régi tudományos gyakorlat sikeresen feltámasztott, követésre méltó módszereit. A szerzőnő művének szűkebb célja annak elemző vizsgálata a történelem tantárgy vonatkozásában, hogy milyen tudati sajátosságok jellemzik a tanulók mai korosztályait, továbbá: milyen tényezőket szükséges tekintetbe venni és mozgásba hozni a tanulókban ahhoz, hogy egy-egy történelmi kor a maga sokszínű gazdagságában, személyiségüket formáló erővel feltáruljon előttük (11. 1.). E célkitűzés megkívánja az egyes történeti korok tartalmának és a tanulók tantárggyal kapcsolatos igényeinek szinoptikus látását. Eme törekvés alakítja ki a vizsgálódás három fő területét s ezek függvényeként a könyv három fő fejezetét. Az első fejezet azt vizsgálja, hogyan értelmezték az egyes didaktikusok és metodikusok a kiegyezés, az 1918/19-es forradalmak és az ellenforradalmi korszak történettanításában egy-egy történeti kor tárgyát és vele összefüggésben a történelmi megismerés folyamatát. A fejezet természetesen nem ad, nem is adhat összefüggő szakdidaktika-, ill. metodika-történetet. Ez nem szükséges, de nem is lehetséges a megfelelő tantárgytörténeti tanulmányok hiánya miatt. Arról sem lehet szó, hogy a téma kifejtésénél egész didaktikai, ill. metodikai rendszerekre lehet támaszkodni (e tekintetben csupán a Tanácsköztársaság kivétel); általában be kell érni a didaktikai és metodikai rendszerek gondos kritikával kielemzett egyes részösszefüggéseinek hasznosításával. A fejezet emez, a tárgyban rejlő immanens korlátai ellenére is ha nem is összefüggő, de jól kontúrozott, plasztikus képet fest a magyar didaktika — minden problematikus vonásuk mellett is — olyan jelentős alakjairól, mint a liberális polgári érában a humanista-evolucionista koncepciót képviselő Kármán Mórról, az idealista koncepción belül is a tudományos megalapozottságért harcoló Márki Sándorról, azután a Tanácsköztársaság epochális jelentőségű, lényegében marxista reformterveiről, majd az ellenforradalmi korszakban még mindig sok humanista hagyományt őrző, bár szkeptikus Fináczy Ernőről, a kultúrfilozófiai pedagógiát hirdető Prohászka Lajosról, a német nacionalista állampolgári nevelés felé orientálódó szellemtörténész Dékány Istvánról, Ember Istvánról, a történelem pszichológiai megértését előtérbe állító Madzsar Imréről s végezetül a különböző reformpedagógiai irányzatokról, nevezetesen a tevékeny, érdeklődéstől fűtött történeti megismerést hangsúlyozó, az oktatás tartalmával szemben ugyanakkor közönyös Nagy Lászlóról, az intuitív-beleélő módszert hangsúlyozó Domokosné-féle Új Iskoláról és a tudományos megismeréssel szemben a művészi jellegű tolmácsolást előnyben részesítő szegedi Cselekvés Iskolájáról. Nem arról van szó, hogy ezt az illusztris sort nem lehetne még kiegészíteni (leginkább a „nemzetnevelés" olyannyira ellentmondásos, de jelentős és nagyhatású képviselőjével, Imre Sándorral) vagy az elemzést itt-ott elményíteni (leginkább a Tanácsköztársaság történetszemlélete, didaktikája, metodikája vonatkozásában, bár az ezekre vonatkozó újabb eredményeket a szerzőnő már csak jelezni tudta, felhasználni nem); ezek azonban részletkérdések. A döntő kérdés az, hogy a szerzőnőnek egészében véve kitűnően sikerült megalkotnia a korkép-didaktika és -metodika erőteljes vázlatát, s a különböző didaktikák és metodikák ismeretelméletének kritikai elvetését össze tudta kapcsolni egyes metodikai, mesterségbeli fogásaik, részeredményeik akceptálásával. Ennek — úgy gondoljuk — nem csupán tárgyi, hanem elvi-módszertani jelentősége is van. A könyv második fejezete arra a kérdésre keresi a választ, hogy a történelem mint az iskolai megismerés tárgya milyen speciális lehetőségekkel rendelkezik a személyiségformálás szempontjából. Vizsgálatának tárgya elsősorban az, hogy a történelmi törvényszerűségek, amelyek a történelemtanítás rendező elvét adják, milyen módon lesznek alkalmasak arra, hogy feltárják a tanulók előtt a történelem teljes tartalmát, s alakítólag