Századok – 1972

Folyóiratszemle - Mohler; Armin: A történelmi ismeretterjesztésről Franciaországban és Angliában 256/I

KRÓNIKA 271 időhatárát, mely a tartalomból 1867 ós 1914 közöttinek tűnik. Helyesebbnek tartotta volna a 3. és 5. fejezet egymás utáni tárgyalását, mert ezek a summásság gazdasági és társadalmi helyzetét vizsgálják. Az egyes időmetszetek adatainak összevetését lehetetlenné teszi, hogy nem vonatkoznak következetesen ugyanarra a területre. A szerző érdeme, hogy eddig fel nem dolgozott témához nyúlt, s a Dunántúl egyes uradalmaiban tapasztaltakat kiegészítve a Földművelésügyi Minisztérium korabeli jelentéseivel, országos felmérésre vállalkozott. Hiányolta az opponens, hogy a szerző az erdélyi, felvidéki, Duna—Tisza-közi és tiszántúli, s különösen a Viharsarok uradalmainak idevonatkozó anyagát nem használta fel. A szerző adatgyűjtésben és feldolgozásban nem törekedett teljességre, csupán a nagybirtok summásaival foglalkozik, a jómódú parasztgazdáknál alkalmazottakkal nem. Alapvető hibának tartotta az opponens, hogy a disszertációban nincs megnyugtató meghatározás a summásora. A disszertáció 6. és 46. lapján található körülírások önellentmondásait (bandagazda kizárólagos volta, időbér, átalánybér, végelszámolás stb.) taglalva kifejtette, hogy ezek az ismérvek más munkacsapatokra (cséplők, kaszások, kubikusok, ipari munkások) is vonatkoznak. A maga részéről a következő definíciót adta: ,,A summások szabad egyezkedéssel, meghatározott időtartamra ós munkafolyamat elvégzésére, kollektive, előre megállapított egyedi (teljesítmény- ill. idő-) bórért szegődött, munkacsapatban dolgozó mezőgazdasági idénymunkások. (A summások közt gyakoriak a vándormunkások. A munkacsapatnak többnyire a bandagazda az irányítója és a munkaadóval történő kapcsolatok képviselője.)" A summásmunkának nem feltótlen ismérve a vándormunka és a bandagazda — hangsúlyozta adatok felsorolásával az opponens. Ellentmondásba kerül a szerző saját kiindulópontjával, amikor egyes — a csapatuktól lemaradt — embereket eleve egyéni summásoknak minősít. A kapitalizmuskori források (jogszabályok, munkakönyvek, cselédkönyvek stb.) alapján meg lehet különböztetni a summástól a hónapos- és óvescselódet. Jóllehet volt nyáron egyéni „summás" és egyéni „takaró", de az átvitt értelemben használt „téli summás" lényegében már hónapos cseléd, aki pl. állatgondozásért havi bért kap. A szerző érzékelteti a summások társadalmi osztályhelyzetét, de nem tisztázza, hogy a summásság külön társadalmi réteg-e, vagy csupán alkalmi munkatársulási viszony. Külön fejezetet érdemelt volna a summások bérezése, melyet táblázatos kimutatásokkal lehetne érzékeltetni. Az öt fejezetben szétszórt, mintegy ötven egyedi példa nem nyújt áttekinthető képet a bérviszonyokról. Elhamarkodottnak ítélte az opponens azt a megállapítást, hogy a summások két legelterjedtebb típusa: a havibéres matyó és a napszám szerint fizetett szlovák; azért is elhamarkodott, mert az a látszat, mintha nemzeti vagy tájjelegű sajátosságokkal lenne kapcsolatban a bérezési forma, holott általában a munkaadó állapítja meg a béreket. Sápi Vilmos véleménye szerint a szerzőnek a summás- (természetbeni ós pénzbeni) bór összetételét ismertető, a történeti fejlődés leírásánál követett eljárása, amely egy Leninidézet összefüggéseit is — egy teljes összetett mondat mindenféle jelölés nélküli kihagyásával — megmásítja, leegyszerűsíti azt az alapelvet, mely szerint a feudális-kori természetbeni bérezéssel szemben a kapitalizmusban a pénzbeli bérezés válik urakodóvá, s ezt néhány adat alapján próbálja a magyarországi viszonyokra konkretizálni. Adatok felsorolásával mutatta ki azon megállapítás helytelenségét, mely szerint 1848 előtt csak a fűkaszálásért járt pénz, 1848 után pedig a kapálásért is. Az opponens kifogásolta azt is, hogy a címben jelölt rész — „A summás rendszer kialakulása ..." — a disszertációban nem került kifejtésre. Nem a XIX. század végén alakult ki — fejtegette az opponens —, hiszen maga a szerző is említ olyan, 1664-ből eredő nagybányai adatot, mely kifejezetten summás munkavállalókról szól. Az opponens