Századok – 1972

A XIII. Nemzetközi történettudományi kongresszus - A dolgozó tömegek felhasználása a második világháború idején - Pintér István: A magyar munkaerő a náci érdekek szolgálatában 169

169 A XIII. NEMZETKÖZI TÖRTÉNETTUDOMÁNYI KONGRESSZUS Pintér István: A magyar munkaerő a náci érdekek szolgálatában Horthy-Magyarország a náci Németország szövetségeseként vett részt a második világháborúban. Ez a körülmény sajátosan befolyásolta, s egyben meg is különböztette a munkaerő felhasználásának kérdését a nácik által megszállt országokkal szemben. A német fasiszták követelése magyar szövetségeseikkel szemben a háború idején kettős volt a felvetett probléma szempontjából: 1. minél nagyobb katonai erőkkel részt venni a háborúban, 2. a náci hadigépezetet kiszolgáló ipari és mezőgazdasági termékek termelésének maximális felfokozása Magyarországon. (Zárójelben megemlítenénk, hogy a hadsereg gyors felfejlesztése következtében 1942-ben mintegy 400 ezer ember állt fegyverben, ebből a fronton közel 2 és félszázezer volt. 1943-ban ez a létszám a 2. magyar hadsereg pusztulása ellenére is megközelítette a félmilliót. 1944-ben a német megszállás után és a front Magyarországra helyeződése idején elérte, illetve megközelítette az egymilliót.) A magyar hadiipar gyors felfejlődése 1938-ban indult és 1943-ban érte el a maximumot. A gyors felfejlődés következtében néhány év alatt 210 ezerrel nőtt a hadiüzemek munkáslétszáma. Ezt a nagyarányú növekedést kezdetben biztosította a háború előtti jelentős munkanélküliség, az átcsatolt területek nagy munkaerőfeleslege stb. Később ezek a források kimerültek és a magyar kormány is a munkakényszer bevezetésével, az üzemek militarizálásával és kisegítő munkaszolgálatos századok felállításával igyekezett e problémát megoldani. Az 1939 tavaszán hozott II. honvédelmi törvény munkaerőre vonatkozó rendelkezéseit a magyar kormány már 1939 őszén érvényesítette. Az üzemeket és dolgozóit katonai ellenőrzés alá helyezték, s ezzel a katonai fegyelem, helyhez, illetve üzemhezkötöttség, bérrögzítés sújtotta a munkásokat. Felfüggesztették a 8 órás munkaidőt, fizetéses szabadságot, s így 1940-ben már zömében 9, 1944-ben pedig 11—12 óra volt a napi munkaidő, de nem volt ritka az ennél magasabb, 13—14 órás munkaidő, illetve a bányáknál a hét napos munkahét sem. Mindez a gyorsan romló szociális körülmények mellett párosult a munkaintenzitás fokozásával, a hajcsárkodással, a munkaerő maximális elhasználásának igényével. Kezdetben csak az iparban jelentkeztek a munkaerőgondok, a mezőgazdaság, elsősorban a nagybirtok militarizálására csak 1943-ban került sor. Ekkor már a „honvédelmi munkakötelezettség" címén katonai vezetés alatt igénybe vett munkaerő összlétszáma elérte, sőt meghaladta a 800 ezer, 1 millió főt. 1943-ban már mind a hadiipar, mind a mezőgazdaság a német igényeket elégítette ki, így ezt a létszámot, ha közvetve is, a német fasizmus használta fel. Ugyancsak a II. honvédelmi törvény rendelkezései értelmében 1939-ben felállították a munkaszolgálatos intézményt, amely a fasiszta országokban általában bevezetett kényszermunka-rendszer egyik hazai változata volt. Ide zsidókat, az átcsatolt területek nemzetiségi dolgozóit és az aktív baloldali antifasiszta személyeket, politikusokat hurcolták. Kezdetben felhasználásuk nem annyira a munkaerő pótlását szolgálta, mint inkább fizikai megsemmisítésüket. 1940, 1941-ben főként hazai katonai erődítési munkálatokra, repülőterek, utak stb. építésére használták őket. 1941 őszétől megkezdődött a keleti frontra szállításuk. 1942 végén már több mint 50—60 ezer munkaszolgálatos volt a fronton, s ezek nagyrésze 1942—43 telén elpusztult. 1943 tavaszán az elpusztultak pótlására újabb munkaszolgálatos egységek érkeztek a frontra.