Századok – 1972

Történeti irodalom - Vargyai Gyula: A legitimisták és szabad királyválasztók közjogi vitájáról az ellenforradalmi államban – A katonai közigazgatás és az ellenforradalmi állam keletekezése (Ism. Ruszoly József) 1414/VI

1416 TÖRTÉNETI IRODALOM a szélsőséges Reiner a kivétel — elismerték ugyan a status quo-t, az (első) nemzetgyűlés létjogosultságát, a kényszerhelyzetből levezetett szükségjogi alapokra való hivatkozással viszont annak gyengítésére törekedtek. Ez elsősorban a jogrend kettősségéről vallott nézetben nyilvánult meg, amely az „ideiglenes jogrend" kisebb-nagyobb fenntartásokkal való elismerése mellett is a régi, az „ezeréves alkotmányon" alapuló jogrend primátusát hirdette. Figyelemre méltó, hogy a szükségjogi koncepciót valló Bölöny József nem jutott el ehhez hasonló legitimista következtetéshez. A szükségjogi felfogás mellett még Molnár Kálmán 1926-ban megalkotott szokásjogi koncepcióját említjük meg, amely az előzőnél sokkal inkább megfelelt az ellenforradalmi konszolidációnak. Molnár a provizórikus jogrendet a misztikus jellegű nemzeti „közmeggyőződés" által elfogadott törvénypótló szokásjog révén emelte az alkotmányosnak tartott jogrend szintjére. Vargyai megállapítása szerint a szabad királyválasztók e téren a kurzus hivatalos álláspontját támogatták, amelyet Egyed István, egyidőben az Igazságügyminisztórium törvényelőkészítő osztályának közjogász előadója, fejtett ki. Tagadta a nemzetgyűlés constituante jellegét, a beállott alkotmányjogi akadályok elhárítása feladatának hangoztatásával egészen közeljutott a szükségjogi felfogáshoz, a nemzetgyűlés szuverenitásának kiemelésével viszont nem ismerte ei az ellenforradalmi korszak törvényeinek a korábbiakhoz képest való alacsonyabbrendűségét. A szabad király választók Werbőczy Tripartita -mára is hivatkoztak (I. rész 3. cím 6. §, II. rész 3. cím 2. §), amivel egyébként először nem az 1920: I. tc. előadói beszédében, illetve indoklásában, hanem a minisztertanács elé került törvénytervezet praeambulumában találkozunk. (A tervezet szövegét is tartalmazó 1920. febr. 13-i minisztertanácsi jkv. e tanulmány megjelenése után került be az Országos Levéltárba.) Figyelemreméltó az az igyekezet, amely a korabeli szerzőket, így többek között Ereky Istvánt is a nemzetgyűlés ellen szélsőlegitimista oldalról olykor- i olykor felhozott „forradalmiság" vádjának cáfolására indította. E tekintetben nem volt nehéz dolguk a nemzetgyűlés elvi támogatóinak. A nézetek részletes elemzése alapján a szerző sikerrel érvel Takács Imrével szemben, aki egy tanulmányában csupán látszólagosnak, s mindkét oldalról az ellenforradalmi államberendezkedés igazolására irányulónak tekintette a nemzetgyűléssel kapcsolatos vitákat. Mi is meggyőzőbbnek tartjuk Vargyai megállapítását, miszerint a legitimisták gyengítették az ellenforradalom jogalapját, de „csak addig a határig, ameddig ez nem csapott túl az uralkodó osztályok frakcióharcán, amíg nem ment a közös érdekek rovására". E két alapprobléma után kerül sor más kérdések (jogfolytonosság, eckartsaui nyilatkozat, a nádorság felújítása) áttekintésére. Közülük e helyen csak a jogfolytonosságról ejthetünk szót, amely valóban joggal nevezhető közjogi misztikumnak. E fogalmat érthető módon elsősorban legitimista oldalról vitték be a vitákba. Vargyai bebizonyítja, hogy a legitimista Ferdinandy Géza az alaki és anyagi jogfolytonosság megkülönböztetésével elvbaráti körében nem ért el sikert, az utóbbi forma elismerése ugyanis eredeti szándékával ellentétben a kurzus helyzetét erősítette. Jó lett volna, ha a szerző nem csupán utalásszerűén foglalkozik a materiális jogfolytonosság ultralegitimista értelmezésével, mert így világosabbá tehette volna a formailag hasonló hivatalos állásponttól való elhatárolást. A hivatalos nézet megfogalmazására vállalkozó Egyed István is a dualista felfogást választotta, amikor az anyagi (tartalmi) jogfolytonosság révén próbálta összekötni a forradalmak által szétszakított szálakat. Vargyai e tekintetben is részletesen foglalkozik a legitimista Molnár Kálmán nézeteinek alakulásával. Molnár elutasította a jogfolytonosság kettős értelmezését, s ezzel természetesen a materiális jogfolytonosságot is. Szerinte „a jogfolytonosság azt jelenti, hogy a jogszabályok alkotása, változtatása, vagy eltörlése csupán alkotmány értelmében arra hivatott tényezők által eszközölhető". Ennek megvalósítására az 1910-es országgyűlés újra való összehívását javasolta.