Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA GYARMATI VITÁJA 631 tésre Lloyd George bevezette a brit dominiumok miniszterelnökeit. Követeléseik évek óta készen álltak. Mik voltak ezek a követelések, milyen céljaik voltak a vita résztvevőinek, hogyan akarták ezeket elérni ? Az első világháború kitörésekor Nagy-Britannia gyarmatbirodalma 29 210 000 km2 -t tett ki, 349 800 000 lakossal, Franciaország 10 984 700 km2 -nyi terület és 45 111 000 lakos fölött rendelkezett, míg Németország protektorátusainak területe 2 604 000 km2 volt, mintegy 12 millió lakossal. Jelentős területekkel rendelkezett még Belgium és Portugália is. A gyarmati ellentétek, a világ gazdasági és területi újrafelosztására való törekvések fontos szerepet játszottak a két szembenálló szövetségi rendszer kialakulásában, a háború kitörése pedig lehetővé tette e törekvések realizálását. A gyarmatok jövője élénken foglalkoztatta a hadviselő államok kormányait és közvéleményét, ezt az újságcikkek, memorandumok és a kormányok üléseinek jegyzőkönyvei bizonyítják. Az igények mértékét természetesen befolyásolta a háború mindenkori állása, de az 1914-es és 1918-as gyarmati hadicélok összehasonlítása mégis meglepően kevés eltérést mutat. Németország elsősorban „egy összefüggő középafrikai gyarmatbirodalom" megszerzésére törekedett, vagyis Belgium, Portugália és Franciaország afrikai birtokai egy részének birtokbavételére. Franciaország a két nyugat-afrikai német birtok, Kamerun és Togo minél nagyobb részét, valamint a Törökországhoz tartozó Szíriát igényelte, míg Nagy-Britannia támogatta dominiumai igényét Német Délnyugat-Afrikára, Új-Guinea német részére (Vilmos császár-föld), a Bismarck-szigetekre és Német-Szamoára, saját birodalmát pedig Német Kelet-Afrika, Palesztina és Mezopotámia megszerzésével kívánta növelni. A santungi német koncessziók átvételére és az Egyenlítőtől északra fekvő csendes-óceáni német szigetek (a Marshall-, Karolina- és Mariana-szigetek) bekebelezésére törekvő Japán mellett a kisebb hatalmak is részt kértek a német, illetve török zsákmányból: Kis-Ázsiában (Dél-Anatólia), valamint a Líbiával és Olasz-Szomálival szomszédos területeken Olaszország, Német Kelet-Afrikában Belgium és Portugália. Ezeknek az igényeknek a forrása lényegében megegyezett az előző század nyolcvanas éveitől megélénkülő gyarmati versenyfutás okaival: monopolizált nyersanyagforrások és piacok biztosítása a gyarmatosító ország számára, ami lehetővé teszi a hiányzó nyersanyagok (köztük a Közel-Keleten található és egyre fontosabbá váló olaj) beszerzését, a „fölös" tőkék befektetését és a gyarmati extraprofitot. A gyarmatok újrafelosztása ezeknek a monopolizált területeknek a növelését kínálta. A monopolkapitalista fejlődés terén a legmesszebbre jutott Egyesült Államoknak nem voltak nyílt gyarmati követelései, ennek ellenére Wilson korántsem mutatkozott közömbösnek a meghódított gyarmati területek jövőjét illetőleg. Az elnök a hangsúlyt nem az új birtokosok személyére helyezte, hanem a birtoklás feltételeire. Kapóra jött számára a Nemzetek Szövetségének eszméje: a meghódított gyarmatokat a Szövetség megbízása (mandátuma) és közösen kidolgozott feltételei alapján kell szétosztani a fejlett európai országok között.4 Az Egyesült Államok gyar-4 A gyarmati kérdés és a létesítendő nemzetközi szervezet összekapcsolásának gondolata — csakúgy, mint a háborúkat a jövőben kiküszöbölendő Nemzetek Szövetségéé — az angol baloldali csoportok vitáiban született meg. Lásd Winkler: The League of Nations Movement in Britain 1914—1919. New Brunswick. 1952. — A Szövetségesközi Munkás- és Szocialista Konferencia (1918. febr. 20 — 23.) állást foglalt valamennyi gyarmat nemzetközi ellenőrzése mellett, bár beleegyezett a gyarmatosító államok szuvereni-
