Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
NAPÓLEON ÉS MAGYARORSZÁG 623 harcai általános nemzeti mozgalmak voltak . . . Magyarország válasza a francia forradalomra a nyelvújítás és az új irodalom volt." A rendelkezésre álló forrásadatok behatóbb átvizsgálása, szakmai elemzése, összefüggéseik gondosabb nyomon követése alapján arra jutottunk, hogy e vonalakat kissé másként kell meghúznunk. A történészeknek ajánlott képletet, mivel így a realitásokra nem illik, módosítva kell az irodalom problémáival foglalkozóknak visszanyújtanunk. A XVIII XIX. század fordulóján Magyarországon két fő politikai tendenciát találunk. Az egyiket vastag vonallal húzhatjuk meg. Ez a feudális, vagy rendi nacionalizmusé, amelyet a nemesség nagy többsége képviselt. A Habsburg-hű és az ellenzéki oldal ellentéte, ezen belül, minden látszólagos élessége mellett is csak alárendelt jelentőséggel bírt, és belső aránya is a mindenkori helyzettől függően változott. Ha a külső (és belső) antifeudális veszély fenyegetése tűnt nagyobbnak, a feudális nacionalizmusnak Habsburghű változata, a veszély csökkenésével viszont ellenzéki változata erősödött. A másik fő politikai tendenciát, amely ezzel valóban lényeges, alapvető ellentétben állt, sokkal vékonyabb vonallal kell meghúznunk. Ezt a „jakobinusok", a felvilágosult reformerek, a polgári átalakulás úttörői, az antifeudális erők képviselték. Ezen belül ismét kevésbé fontosak a variánsok különbségei. A lényeget illetően ugyanazt a vonalat képviselte 1794 körül Hajnóczy, a magyar polgári nemzeti állam első programvázlatának kidolgozója, és ekkor, majd 1809-ben Batsányi és Berzeviczy, az újabb programvázlat kidolgozója. Az 1790-es évektől a haladás e keskeny útja vezet el a reformkorig. Magyarország válasza a francia forradalomra nem egyszerűen és nem is elsősorban a nyelvújítás és az új irodalom volt, hanem egyrészt, az egyik oldalon, a progresszív erők e kis tábora, e keskeny úton, és a másik oldalon, az az önvédelmi akció, amelyet a nemesség zöme, a feudális nacionalizmus jegyében, a forradalommal szemben kifejtett. Berzeviczyt, az egyetlen olyan magyar reformpolitikust, aki ebben az időszakban egymaga két ízben (1790, 1809) fogalmazott Habsburg-ellenes, függetlenségi és egyben haladó politikai programot, már e puszta tény miatt is nehéz olyannak minősíteni, mint aki a Habsburgokat akarta segítségül hívni. Az, hogy ő a gazdasági haladás vagy a polgári reform kedvéért szembefordult a nemzeti törekvésekkel, mint érv, ellenfeleitől, a feudális nacionalizmus képviselőitől, közelebbről Kazinczytól származik. Berzeviczy programja, ez a fent adott, igen rövid elemzésből is világos, egyáltalán nem korlátozódott valami „ökonomista radikalizmusra". Mint Hajnóczy egykor, úgy utóbb Berzeviczy is igen higgadt és átgondolt reformprogramot képviselt, a társadalom, politika és művelődés széles körére kiterjedőt. Szűkkörű, féloldalas, értetlen „radikalizmusnak" ez megint csak a feudális nacionalizmus szemével volt tekinthető. Ha a „nemzet széles tömegei", pontosabban: a nemesi nemzet nagy többsége nem e reformereket követte, az nem azért történt, mintha ezek a haladó gondolat valami helytelen útját, túlzó, egyoldalú formáját vagy rossz taktikáját választották volna. Hanem azért, mert reformerek voltak, „jakobinusok". Ha az ő kezdeményezéseik elszigetelődtek, és velük szemben a nyelvi és irodalmi újjászületés harcai „általános nemzeti mozgalmak voltak", az azért történt, mivel a reformerek száma viszonylag kicsiny volt, a feudális nemeseké annál nagyobb, és mivel a nyelvi és irodalmi mozgalmat akkor a feudális nacionalizmus keretén belül is folytatni lehetett. Kazinczy útja nem 6*
