Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
624 KOSÁB.Y DOMOKOS azért bizonyult járhatóbbnak, mint Batsányié és antifeudális társaié, mintha ő ugyanazon haladó gondolatnak egy jobb, helyesebb, nemzetibb, taktikusabb változatát kezdeményezte volna, hanem azért, mivel ő ekkor azon feudális nacionalizmus oldalára állt, amelyet a nemesi többség, sajátjaként, maga is képviselt. Nem a „nemzet széles tömegei" csatlakoztak Kazinczyhoz, hanem Kazinczy állt át az uralkodó osztály feudális nacionalista többségének oldalára. A valódi reformerek, ezen az uralkodó osztályon belül, az adott helyzetből teljesen érthetően, igen kevesen voltak ekkor. A feudális nacionalizmus hívei annál számosabban. A haladás képviselői ezért elszigetelődésre, vagy olykor még rosszabbra, a feudális nacionalizmus hívei viszont nagy visszhangra és széles táborra számíthattak. Azt az utat viszont, amely nagy visszhangra a feudális nacionalizmust elfogadva lel, nem ügyes taktikának és a haladó gondolat sikeres változatának, hanem ellenkezőleg: e gondolat feladásának és a másik fő tendenciához való áthajlásnak kell tekintenünk. A történelemben jelentkező tendenciák esetleg többféle szempontból is értékelhetők. De ha a társadalmi haladás szempontjából értékeljük őket, akkor pontosan tisztában kell lennünk a haladás ismérveivel az adott történelmi viszonyok között. S nem vehetjük át egyszerűen az egyik érdekelt fél, ez esetben a győztes feudális nacionalisták ilyen vagy olyan argumentumát, amelyet, ismét a magyar társadalmi fejlődés feltételeiből érthetően, annyi kéz adott egymásnak tovább szinte napjainkig. A reformerek egykor alulmaradtak. Előbb vádolták, majd elfeledték őket. Legalább a késői történésznek kell kísérletük valódi értelmét és jelentőségét meghatároznia. Szakmai kötelességből még akkor is, ha nem érezne együtt ügyükkel. A reformerek, kezdeményeikkel együtt, alulmaradtak. A magány és visszhangtalanság különböző egyéni sors-változatai jutottak osztályrészükül. Hosszú sor ez, a Vérmező hantjának teljes hallgatásától a szinte szánalmasabb, tört hanggal elcsukló, linzi hallgatáson át a lomnici kastély kényelmes íróasztalán papírra vetett, néma szavakig, amelyekre az országban akkor talán csak a környező hegyek figyeltek. A magyar irodalomra, Batsányi helyett, hajlékonyabb, szívósabb tehetségű riválisa gyakorolta a maradandóbb, nagyobb, jelentősebb hatást. A magyar politikában Hajnóczy vagy Berzeviczy helyett, akiknek elképzeléseit archeológiai leletként kell a késői kutatónak napvilágra hoznia, Felsőbüki Nagy Pált övezte nemzeti elismerés. Övezte akkor és azután is még hosszú időn át, midőn az új, igazi reformerek, Kölcsey és társai, először kezdték sejteni, hogy a nemesi nemzet e hőse a feudális nacionalizmus útját 1830-tól kezdve a bécsi kormány szolgálatában folytatta már, nem minden logika és főként nem minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Mi több: midőn a polgári átalakulásért a küzdelem a reformkorban utóbb megindult, hogy végre valóra váltsa a korai reformerek egykori álmait, úgy tűnik, mintha nem is az ő kezükből kihullt zászlót emelné újra fel. Mert a felvilágosodás reformereit, akik közvetlenül, a rövidebb, egyenes úton indultak el a polgári átalakulás felé, nemcsak elhallgattatta, hanem el is kerülte a fejlődés másik, erősebb tendenciája. Ez a fő vonal ugyanis még egy nagy kerülőt tett a feudális nacionalizmuson át, amely külön szakaszként iktatódott be a felvilágosult és a liberális reform közé, a polgári átalakulást előkészítő reformkor elé. A XVIII —XIX. század fordulójának felvilágosult reformtervei, a leghaladóbbak és legkorszerűbbek akkor, a liberális ellenzékhez képest, utólag valahogy másnak, kissé régiesnek, egyszerűnek, de ugyanakkor a nemesi osztály-tudat bizonyos feudális nacionalista elemeitől mentesebbnek látszanak.
