Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
596 KOSÁRY DOiMOKOS Hosszú időn át Kazinczy volt a Batsányi-ügy egyetlen forrása. A történészek, a proklamáció szövegein kívül, leginkább az ő információját mérlegelték, azt, hogy az igazság magja több-e benne, vagy a nyilvánvaló rosszindulat. Toldy Ferenc, az irodalomtörténész, Kazinczy hű követője, Batsányinak „bűnös elfogultságát" veti szemére, bizonyítottnak tartja részvételét a proklamáció fordításában vagy éppen megfogalmazásában, ós egyúttal pálcát tör, az 1848/49 utáni abszolutizmus idején, minden „felforgató eszme" fölött.135 Horváth Mihály, e politikai elfogultságtól persze mentesen, ugyancsak eldöntöttnek vette a kérdést, azt is feltételezve, hogy Batsányi a proklamáció szövegét, „mint látszik, a magyar érzelmek, nézetek és aspiratiók szerint meg is változtatta, miszerint aztán a franezia szöveg is a magyar szerint módosíttatott".131 5 Az ő nyomán E. Sayous is úgy látta, hogy Batsányi „néhány, a nemzeti szellemet oly híven tükröző kifejezést és vonást tett hozzá, amelyet idegen, bármily nagy ember lett légyen is, soha ki nem találhatott".13 7 Akadtak persze szerzők, akik másként foglaltak állást, de rendszerint nem valami jó okokból. Bayer Ferenc felvetette ugyan, hogy mi „bűn" lett volna abban, ha valaki egy elnyomó kormány ellen haladó eszmék érdekében tett valamit, de azért mégis úgy gondolta, hogy Kazinczy tényleg • bizonyítatlan „vádjaival" szemben újabb adatok nélkül is meg kell „védelmeznie" Batsányit, aki nyilván nem feledkezhetett meg azon háláról (?), amellyel a neki hivatalt nvujtó osztrák kormánynak tartozott.138 Wertheimer inkább forráskritikai szempontból intett óvatosságra: bizonyítékok híján Batsányit „nem lehet oly határozottan a kiáltvány fordítója gyanánt odaállítani, mint ez eddigelé történt";139 majd utóbb hozzátette: „úgy látszik, hogy az a homály, mely a kérdést körülveszi, talán soha nem fog eloszlani".14 0 Szinnyei Ferenc, aki elsőnek találta meg Márton József 1809 végi védekezését, amelyben bevallotta, gereken". Dessewffy egyben a legnagyobb elismeréssel ír az orosz hadviselésről. Vö. Csengery Antal: Egy pár vonás gr. Dessewffy József és Kazinczy Ferenc jellemzéséhez. Történeti tanulmányok és jellemrajzok. II. Bpest. 1884, 353—394. 1. Dessewffy irathagyatéka, levelezése (azon kívül, amelyet Kazinczyval folytatott), életp.'Iyája ma sincs részletesen feldolgozva, pedig'sok tanulságos adatot nyújthat ezen időszak közelebbi ismeretéhez. A Napóleonról kialakult egykorú hazai véleményeket a KL nyomán külön szakaszban ismerteti Tiehy Margit: A francia forradalom hatása szellemi életünkre Kazinczy Ferenc levelezése alapján. Bpest. 191 I, 42 49. 1. Az általa nyújtott kép azonban általában statikusan, témák szerint csoportosítva, történeti fejlődésükből kiemelve és így nem egy ponton tévesen mutat ja be a dolgokat. A nemesi közvélemény alakulását 1809 után olyan kis epizódok is jelzik, mint hogy Jósa Gábor táblabíró tokajit küld Napóleonnak, mint I. Ferenc vejének; vö. Magyar ajándék Napoleonnak. Hazánk, IV. 1885, 797. 1. Az irodalmi visszhang alakulására: Oscar Elek: Napoléon dans la littérature hongroise. Revue des Études Napoléoniennes, 1932. 135 Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. I. Pest. 1855, 598. 1. Batsányit a proklamáció szerzőjének mondja uo. : Irodalmi beszédei 1. 210. 1. 136 Horváth Mihály: i. in. VIII2, 369. 1. 137 E. Sayous: Histoire des Hongrois et de leur littérature politique de 1790 à 1815. Paris. 1872; és uô.: Histoire générale des Hongrois. Paris. 1900-, 488- 489. 1. Batsányi szerzőségét elfogadta még: Sasvári Armin: I. Napoleon kiáltványa a magyarokhoz. Bpest. 1878. Bérczy Jenő: Bacsányi. Kaposvár. 1886. Széchy Károly: Magyar költő idegen földön. Erdélyi Múzeum Egyesület kiadv. VI. 1889. 138 Bayer Ferenc: Bacsányi János. Sopron. 1878, 210, 211, 217 — 219. 1. Arra viszont találóan mutatott rá, hogy Batsányi l'árizsba távozása még nem feltétlen bizonyíték önmagában: a „nép embere" nem akart az újabb zsarnokság szolgálatában maradni, Bécsben; 225. 139 Wertheimer E.: i. m. (1883). 110 Wertheimer E.: i. m. (1897).
