Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
588 KOSÁRY DOiMOKOS vádként megfogalmazva, egykorú irodalmunk másik nagy alakja, Kazinczy Ferenc terjesztette el a hazai közvéleményben. Kazinczy, tudjuk, igen széleskörű levelezést folytatott, és ennek segítségével, az akkori sajtószegény viszonyok között, bizonyos fokig, hírközpont szerepét töltötte be, főleg irodalmi, bár nem mindig csak irodalmi vonatkozásban. Levelei tanúsága szerint, így kell mondanunk, valóban gyűlölte egykori riválisát és különösebb gátlások nélkül használt fel minden eszközt arra, hogy kedvezőtlen színben tüntesse fel. Előzőleg azt terjesztette rőla, hogy osztrák spicli lett, „általment a titkos Polizey zsoldos seregébe, s 1803-ban a levelek bontogatásának departementjénél szolgált", nem is érthető, hogy egy Baumberg Gabriella mint szerethetett meg egy ilyen embert118 . Midőn 1809 októberében egy Bécsben járt látogatótól először hallott olyasmit, hogy a franciák Márton Józsefet, a bécsi egyetem magyar nyelv- ós irodalom-tanárát bízták meg a proklamáció fordításával, és hogy Batsányi, mint Marét barátja tolmács lett a franciáknál,11 9 még kétkedve adta tovább a hírt: „Csudálnám, mert ő a concipistaságért igen hív vala."12 0 Először Kazinczy Horvát István 1810. január 26-i leveléből értesült arról, hogy Eerenczy János hiába kereste Bécsben Batsányit, mert az, „hogy a Politia bosszúját elkerülhetné", Párisba távozott, „elhitetvén kedvesével", hogy csak pár napig lesz távol. „Mindennek a Proclamatio fordíttatása és Hungarus ad Hungaros nevű könyv Íratása volt az oka." Horvát még bizonyos együttérzéssel és megértéssel fűzte hozzá: „Sajnálkodom szerentsétlenségén s a környülállásokból alig tudom vádolni vigyázatlanságát."121 E híradás nyilvánvalóan két különböző forrásból származott. Az egyik Batsányiné volt, aki persze pontosan tudta, férje hová és miért ment, de megbeszélésükhöz híven valóban mindenki előtt letagadta azt. Bizonyára nem beszélt azonban senkinek így a proklamációról, és még kevésbé a Nobilis llun(jarus ad Hungaros c. röpiratról, amely 1809. május 19-i keltezéssel, nyers, népszerű latinsággal próbálta a proklamációt a gyengébb műveltségű kisnemesség közt népszerűsíteni. Ezt Batsányi, megvetéssel, mindig fércműnek nevezte és szerzőségét a legbizalmasabb körben sem vállalta. Az információ másik fele tehát más forrásból eredt, és tartalmilag annak az álláspontnak felelt meg, amelyre, valamivel előbb, a bécsi rendőri nyomozás jutott. Olmützben, hanem Linzben) esetleg elképzelhető, bár részletes emlékirataiban hiába keressük ezt az érdekes epizódot. Gyalui Farkas: Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor emlékiratai. Kolozsvár. 19-11. De ha elképzelhető, akkor is egészen másról tanúskodik, mint amit a sorban utolsó szerző vele bizonyíthatni vélt. Az eset, ismételjük, módszertanilag tanulságos, számunkra is, mivel benne nyomon kísérhető, hogyan kerültek be egy erdélyi öregúr anekdotái előbb, a lejegyző emlékezeti hibáival, pontatlanul, egy kalendáriumba, és hogy torzultak el további szerzők kezén olyan, egyre hibásabb „forrásadatokká", amelyek, noha már az eredeti anekdotának is ellentmondtak, kellő kritika híján következtetések levonására alkalmas argumentumként épültek bele most már a magyar történetírás régebbi rétegeibe. Az eset, attól félünk, nem egészen magában álló ós kivételes. 118 Kazinezy-Kis Jánoshoz, 1807. júl. 19. Kazinczy Levelezése VI. 1894, 94 — 96. 1. A levél Batsányi nászáról egy epigrammát is tartalmaz, amely némi kétségeket ébreszt az olvasóban Kazinczy „finomkodását" illetően. 119 Kazinczy — Rumy Károly Györgyhöz, 1809. okt. 29. KL VII. 1896. 37. 120 Kazinczy — Pápay Sámuelhez, 1809. nov. 13. KL VII. 1896. 73. 121 Horvát István — Kazinczvhoz, 1810. jan. 26.: KL VII. 1896. 243.
