Századok – 1971

Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV

NAPOLEON ÉS MAGYASOKSZÁG 583 A másik viszont arra ösztökélte, hogy részben e nemzeti motívumot is védekezésre használja fel. A jelenség tehát a valóságban alighanem összetettebb volt és ellentmondásosabb, semhogy minden „nemzeti" jellegű jelenség mindenkor és mindenben egyszerűen és mechanisztikusán a „haladás" fogalma alá volna sorolható. Ha osztálytársadalmak kezdődő válságainak modelljét próbáljuk általában felállítani (és ez indokolt lenne a hazai feudalizmus válságának kezdetén), rendszerint valami olyan jelenséggel találkozunk, hogy a régi uralkodó osztály az újjal szemben az új bizonyos elemeinek felhasználásával próbál versenyképes maradni, részint ideológiai fegyverzetében, de részint a korábbinál valamival szélesebb (bár a régi számára még biztosnak tekinthető) társadalmi bázis keresésében is. A nemességben e kettő úgy látszik együtt, összefonódva jelentkezett, változó arányokban, de ekkor még úgy, hogy az árutermelés polgári irányú motívumánál (amely Berzeviczynél is megvolt) általában alighanem erősebb volt a védekezés motívuma (amely Berzeviczynél nem nagyon, vagy csak kisebb mértékben játszott szerepet). Az a tény, hogy a nemesség alárendelt ország vezető osztálya volt, politikailag és gazdaságilag függő helyzetben, külön befolyásolta még e két motívumot, és a védekezésnek egy oly sajátos, kettős sőt hármas értelmet adott, amely egyszerre, együtt fejezte ki a védekezést lefelé (a nemesit) és felfelé (a nemesit és objektíve, perspektívában, a nemzetit), nagyjából egészen addig, amíg a feudális nacionalizmus lárvájából, ugyanezen nemesség fejlődésének egy későbbi stádiumában, a liberális nacionalizmus lépett elő. Mindez azonban már valóban messze túlmenne tanulmányunk körén. IV. Háború és döntés, 1809 A feudális nemesek vagyis a többség lojális és nemzeti színeket öltő ellenzése és reformista nemesek, „jakobinusok" kis köreinek reménykedő várakozása közben kezdte el Napóleon, a lengyelek után, most 1809 tavaszán, a magyar fejezetet. Ezt is hasonló módon kezdte el. 1809. május 13-án, az útjában álló osztrák erőket szétszórva, bevonult Bécsbe. Már két nap múlva, május 15-én kiadta a magyarokhoz intézett proklamációját, amelyet, magyar Dabrowski híján, ő maga és Neufchâtel hercege, Berthier írt alá. A katonai helyzet ezúttal is még bizonytalan volt, hiszen jóval a döntő csaták előtt vagyunk. Károly főherceg, az osztrák fősereggel, a Duna északi partján állt, és május 21 22-én Aspernnél még sikerült Napóleon átkelési kísérletét visszavernie. A végső döntést csak Wagram hozta meg július 6-án. Alighanem túl merész dolog lenne pusztán az időrend és a katonai helyzet sajátos hasonlóságából következtetnünk a célok és módszerek hasonlóságára is. De mindenesetre úgy tűnik, hogy Napóleont ezúttal is közvetlen, praktikus katonai meggondolások vezették elsősorban: a döntő összecsapás előtt, az ellenfél erőinek bomlasztása érdekében, azt a magyar nemesi insurrektiót akarta mindenekelőtt semlegesíteni, vagy éppen a Habsburgok ellen fordítani, amelyet József nádor hosszú előkészületek után, nem sokkal előbb, április 27-én hívott fegyverbe. Ha az analógia áll, Napóleonnak, mint egykor Lengyelországgal, most Magyarországgal kapcsolatban sem volt eleve kész, végleges döntése. Magyar vonatkozásban nem kerültek elő olyan részletes tervek és javaslatok sem, amilyenek 1806 —1807-ben Lengyelországról készültek. Több utalásból világos azonban, hogy itt is voltak hasonló elképzelések. A kérdés részint könnyebbnek látszott, mert Magyarország nem három hatalom közt volt felosztva, belső