Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
582 KOSÁRY DOiMOKOS más, mint az „igazi hazafiság" (patriotisme véritable), amely a haza közös javának rendel alá minden rész-érdeket. A francia-ellenességet az udvar, a klérus meg a feudálisok (féodalistes) képviselik, akik gyűlölik Napóleon rendszerét. Ezeknek sikerült, „minden eszközzel", a népben is sok előítéletet elültetniök. Ezen azonban lehet segíteni. Az erőfölény azé lesz, „aki a nép tömegét jótéteményekkel nyeri meg". Mindebből kitűnik, hogy Berzeviczy, Napóleon segítségével, egy olyan független, alkotmányos magyar monarchiát akart létrehozni, amelynek központi hatalma képes a feudális erők ellenkezését legyőzve, igen lényeges társadalmi és politikai reformok keresztülvitelére. Nyilvánvaló, hogy Berzeviczy a francia segítséget és e központi hatalom megszervezését azért is feltétlenül szükségesnek tartotta, mivel az ország adott viszonyai közt nem látott olyan szervezett társadalmi és politikai erőt, amely enélkül, egymagában, a siker reményével léphetett volna fel a fennálló feudális rendszer ellen. Magyarországon, mint Lengyelországban is, a feudális uralkodó osztályok olyan körülsáncolt politikai, hatalmi pozícióval bírtak, amely erődre emlékeztetett: elfoglalásához külső segítség kellett. Az a polarizálódás, amely az egyik oldalon a feudális nacionalizmus önmagasztaló és Habsburg-hű szólamait erősítette fel mindent túlharsogóvá, a másik oldalon létrehozta tehát azt a polgári reformprogramot is, amely, bár igen szűk körben, az utat jelezte a jakobinusoktól a reformkor felé. A két tendencia jól kitapintható és felmérhető. Csak a feudális nacionalizmus neve igényel még talán egy rövid magyarázatot. A nacionalizmust mint nemzeti törekvések együttesét, a polgári fejlődéssel hozzuk, joggal, kapcsolatba. Elnevezésünk nem ennek próbál ellene mondani, és természet szerint nem olyasmire utal, mintha a nacionalizmust a feudalizmus hozná létre. Csak annyit állapít meg, vitathatatlan tények alapján, hogy ebben az időszakban, a XVIII — XIX. század fordulóján, Magyarországon, a nemesség nagy többségének körében egy olyan nacionalizmus vált uralkodóvá, amely még nem lépte túl a feudalizmus körét, még nem kapcsolódott a kiváltságok 4 ellen irányuló törekvésekkel, sőt ellenkezőleg: inkább a kiváltságok védelmében volt mozgósítható. A tény maga régóta ismeretes, ha elemzése nem is történt még meg kellő színvonalon. „Rendi nacionalizmusról", lényegileg hasonló értelemben, már Szekfű óta beszél történetírásunk. A „rendi" némi eufemizmussal, tulajdonképpen, pontosabban szólva, feudálisát jelent, ha kompetensnek fogadjuk el Batsányit, Berzeviczyt, majd utóbb Kossuthot vagy Eötvöst arra, hogy ellenfelüket, a régi rendszert, igazi nevén, feudalizmusnak nevezzék. Külön, más kérdés lenne az, hogy ez a feudális nacionalizmus, mint jelenség, minő feltételeknek volt produktuma. Nézetünk szerint főleg két feltételnek kellene utána járnunk pontosan. Az egyik a nemesi árutermelés, amely új orientációt nyitva lehetővé tette e nemesi-nemzeti mozgalom és a felvilágosult rendiség létrejöttét, a korábbinál magasabb szinten, bár még a feudalizmuson belül. A másik feltétel e némi tempókülönbséggel jelentkező nemesi mozgalom időbeli találkozása és viszonya a francia polgári forradalommal, és vele az új rend perspektíváival. Az első, úgy látszik, alkalmassá tette a nemességet arra, hogy újabb típusú, nemzeti aspirációk felé tekintsen.10 4 104 Az árutermelő nemesség és a hozzá kapcsolódó értelmiség e szerepót a korábbi kutatásoknál helyesebben, világosabban körvonalazta H. Balázs Éva, i. m. (1967), 7 —12. 1., valamint uö.: A reformkori nacionalizmus XVIII. századi gyökerei. Történelmi Szemle, I960, 319-322. 1.
