Századok – 1971

Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV

NAPOLEON ÉS MAGYASOKSZÁG 581 kettő megyénként) átkerülnek a felső táblára, a nagybirtokosok és a katolikus főpapok mellé. A miniszterek „az országgyűlésnek lesznek felelősek". A megyei közgyűlés sem lesz már kizárólag a nemeseké: az 500 Ft. évi jövedelmen aluli, szegény nemesek elvesztik,, a városok és falvak képviselői viszont elnyerik a szavazati jogot. Az igazságszolgáltatás anarchikus viszonyai, évszázados pereivel, felszámolandók. „A Code Napoleon-1 fogja Magyarország elfogadni", a szükséges módosításokkal, még pedignemcsak a polgári jog tekintetében (mint a lengyeleknél), hanem a büntető jogéban is. Gazdaságilag biztosítani kell az ipar ós a kereskedelem szabadságát, és kiemelni az országot alárendelt helyzetéből. Művelődési téren a legsürgősebb a vallási fanatizmus kiküszöbölése, valamint az iskolák, tudományok és művészetek „tisztességes létének" állami (már nem egyházi !) biztosítása. A 14. fejezet „általános megjegyzéseiben" Berzeviczy a feudális nacio" nalizmus ellen intéz éles támadást. Éles szemmel ismeri fel, hogy ez ebben a formában, már ekkor, itt, a nemesi osztályuralom önvédelmének is eszköze. „Jelenleg divat Magyarországon mindent dicsőítem. E divatot az udvar kezdte el, amely hízeleg a magyaroknak, hogy subsidiumaikat megszerezze." De a nemesség enélkül is roppant önelégült saját uralmával. Nála még a magyar nyelv iránti lelkesedés is „babonás felmagasztalásává degenerálódik mindannak, ami magyar". Azt az axiómát, hogy a magyar nemzet egyszerűen a nemesekkel azonos, „a nemesség érdeke" hozta létre, figyelmen kívül hagyva a hét millió főnyi népet, meg azt a tényt, hogy ennek igen nagy része más nemzetiségeket képvisel. Az ország egészét illetően ezért helyesebb „magyar királyságról", mint „magyar nemzetről" beszélni. A társadalmi haladás szemszögéből tehát már akkor fel lehetett ismerni olyan keserű igazságokat, amelyeket a magyar uralkodó osztályok száz év múlva is szentségtörésnek tekintettek. Berzeviczy a feudális nacionalizmus elvetésében egészen addig elmegy, hogy az adott helyzetben még a magyar államnyelv követelését sem tartja szerencsésnek. „Bár a nemzeti nyelv előnyei félreismerhetetlenek" — írja, — mégis, „mivel Magyarországon több nemzet él, mivel Magyarország már enélkül is nagyon elszigetelt Európában, és végül mivel a magyar nyelv még nincs lerögzítve és kiművelve", egyelőre, várakozólag (en attendant) a latint kellene hivatalos nyelvnek megtartani. E javaslat persze, amelyet egyébként maga Berzeviczy is átmenetinek tekintett, a XIX. században nem sok jövővel biztatott, még azt figyelembe véve sem, hogy ekkor még valóban a nyelvújítás kezdetén és nem végén, eredményei birtokában vagyunk, és valóban egy negyed századdal az 1844-i nyelvtörvény előtt. Nagy perspektívából nézve azonban utólag is nehéz volna bármiféle nagy jövővel biztató megoldást felfedezni. S annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy Beizeviczy magyar nemesi részről kivételes világossággal ismerte fel a régi Magyarország soknemzetiségű jellegét és az egységes, hivatalos nemzeti nyelv bevezetésének nehézségeit. Akik csak saját érdekükkel törődnek - folytatja Berzeviczy —, nem győzik országuk „összehasonlíthatatlan boldogságát" dicsőíteni. Magyarországon kétségtelenül kellemesen lehet élni, főként, ha valaki jómódú nemes. De mégsem maradhatunk, örök indolenciával, mindig egy színvonalon, „egy évszázaddal elmaradva". Az országnak reformra van szüksége, és ez itt csak felső diktatúra (dictature suprême) útján mehet végbe, mert a különböző társadalmi osztályok, nemzetek és vallások érdekei túl szétágazók. Az a „hazafiság", amelyre a nemesség a francia háborúkban hivatkozott, egészen