Századok – 1971

Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV

562 KOSÁRY DOiMOKOS magával. A francia császár hírneve lángra lobbantotta képzeletüket. A némi tanultsággal rendelkező emberek társalgásának megszokott témája ő." Egy református lelkész így nyilatkozott Fleury előtt Napóleonról: „Ő nemcsak Franciaországé . . . , hanem egész Európáé, a miénk éppúgy, mint az önöké". Néhány erdélyi szerzetes pedig egy latin feliratot adott át neki, amely Napóleon császárrá koronázása alkalmával készült Magyarországon : В ara sorte, spreta morte, magna arte, fausto Marte, foetus Caesar Bonaparte. Napóleont, az olyan személyi akció jelképeként, amely elmaradt viszonyok és tehetetlen emberek közt is tudna sikert elérni, emlegették, tudjuk, olyan nemesek is, akik egyébként nem akartak sem Ausztriával, sem a feudális renddel szakítani.4

1

Itt azonban másról és többről is szó van. A nyugaton tanult értelmiségiek, a protestáns lelkészek, a szegény alsó klérus, a „némi tanultsággal rendelkező emberek" között, akiket nemcsak az elégedetlenség ösztökélt, mint a feudális nemeseket, hanem „a változás igénye is" és akik a francia utazót a magyar parasztok terheinek növekedésére is figyelmeztették, Fleury nyilvánvalóan a magyar politika láthatatlan és szervezetlen „harmadik" vonalának néhány olyan képviselőjével is találkozott, aki Napóleonban mint egy új európai társadalmi és politikai rend megtestesítőjében reménykedett. Fleury azonban aligha tudta ezt a szerényebb variánst a második, sokkal szembetűnőbb, hangosabb variánstól, a feudális nacionalista elégedetlenségtől világosan megkülönböztetni. S még valószínűbbnek tartható, hogy Napóleon szemében e sok részlet, Lacuée vagy Fleury jelentéseiben egyaránt, már mind egyazon magyar nemzeti ellenzék szimptómájának tűnhetett. Nem csoda, ha a császár, leveleinek tanúsága szerint, nem hitt az osztrák újságoknak, midőn azt emlegették, hogy 80 000 magyar „ajánlotta fel a bécsi udvarnak Franciaország ellen fegyverét". Nem meglepő, ha Napóleon arról ír, hogy „a magyarok panaszkodnak illiberális kormányukra, amely semmit i nem tesz iparuk érdekében, szüntelen féltékeny kiváltságaikra és nyugtalankodik nemzeti szellemük miatt". Vagy ha hozzáteszi: „Magyarországon, mint Ausztriában, meg vannak győződve arról, hogy Napóleon császár békét akart, hogy ő minden nemzetnek és minden nagy eszmének barátja", és ha végül Fouchénak a propaganda fokozására ad utasítást: „Lapjainkat mindenütt olvassák, különösen Magyarországon. írasson cikkeket, amelyek megértetik velük, hogy angol intrikák áldozatai és hogy a németek császára népei vérét ' aranyért adja el." E motívum felbukkan utóbb az 1809-i proklamációban is.4

2 Napóleon seregei 1805-ben, a harmadik koalíciós háború során érték el először a magyar határt. 1809 előjátéka vagy főpróbája volt ez. Ugyanazon tendenciák kerültek szembe egymással, csak kezdetibb stádiumban és végső 1 döntések nélkül. A magyar nemesség nem felelt meg a francia elképzeléseknek, amelyek valóra váltását azonban Napóleon sem erőltette. A magyar országgyűlés, látható kedvetlenséggel, 1805. október 17-én, aznap ült össze, midőn Mack az osztrák fősereggel Ulmnál kapitulált a franciák 41

Cserey Farkas 1807. okt. 3-án elkeseredve írta Kazinczynak, hogy Erdélyt milyen „rettenes vadság" és „kietlen, vad állapot" jellemzi, szerinte a rossz kormány miatt. „Eggy Napoleoni lélek tehetné Hazámot azzá, a minek azt lenni óhajtanám", — tette hozzá, bár egyébként a feudális rend híve volt. Váczy János: Kazinczy Ferenc levelezése (= KL) VI. Bpest. 1894, 175. 1. «Correspondance de Napoléon. XI. 99, 186, 348. 1.