Századok – 1971
Történeti irodalom - Szekér Nándor: Föld alatt és föld felett (Ism. Vida István) 489/II
514 KRÓNIKA eredeti gazdagságát felmutatni hivatott napjainkban nem felesleges az ,első marxista' „közismertségbe temetett" megfogalmazásait elemezni. Ezután az Anti-Diihringből hangzott el két idézet, amelynek a lényege az, hogy ,az egyetemes összefüggés minden különös tudománya felesleges'. De ugyanakkor ebből a sokat idézett munkából Tőkei Ferenc olyan gondolatot is kiemelt, amely szerint, a dialektika, ,az egyetemes összefüggés tudománya'. „Ráadásul Engels arról ír A természet dialektikájában, hogy Hegel idealista volt, amikor a dialektikus mozgástörvényeket puszta gondolkodási törvényeknek fogta fel, míg a materialista felfogás számára az ún. objektív dialektika az alapvető, mely ,az egész természetben uralkodik', hiszen a szubjektív dialektika nem más, mint az objektív mozgások reflexe a gondolkodásban." A metafizikus gondolkodás itt önellentmondást lát. Valójában nem erről van szó. A „Ludwig Feuerbach ós a klasszikus filozófia vége" című munkájából vett idézet alapján a hozzászóló nyilvánvalónak látja, hogy Engels „a szaktudományok igazi elméleti szintjének olyan egységbe-fogását, egyesítését nevezte dialektikának, amely egyfelől nem választható el többé a szaktudományoktól, hanem ellenkezőleg, azok szerves továbbfejlődését jelenti, másfelől pedig a szubjektív dialektika fogalmi meghatározásaival dolgozik". Ezért a dialektika mint ,az egyetemes összefüggés tudománya' kifejtéséhez semmiképp sem elegendő a legáltalánosabb metodikai elvek ismételgetése, hanem az egyes szaktudományok korszerű eredményeit dialektikus módszerrel kell az egyetemes összefüggésbe ágyazni. Engels gondolatainak logikájából az állapítható meg, „hogy a dialektika mint egyetemes összefüggés-tudomány művelését is csak addig tarthatta a régi filozófiából önállóan megmaradt diszciplína, tehát a módszertan feladatának, amíg a szaktudományok nem képesek vagy nem maradéktalanul képesek eredményeiket az egyetemes összefüggésbe ágyazottan összefoglalni". A természet- és a történelemkutatásnak a logikától és a dialektikától kétségtelenül át kell majd vennie e faladatot, ma azonban még az a helyzet, hogy általában igen pozitív törekvést, tehát elméleti igényt juttat kifejezésre a szaktudományi kutatás, amikor valamiféle marxista történetfilozófia, társadalomfilozófia, kultúrfilozófia szükségességét felveti. Engels gondolatai értelmében formailag helytelenek és fólrevezetőek e kifejezések: „ha azonban a .filozófia' szócska helyébe mindenütt az ,elmélet' szócskát tesszük, látható, hogy ezekben a törekvésekben az Engelstől megfogalmazott összefoglalási igény munkálkodik". Pál Lénárd levelező tag, a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatója korreferátumában „Engels és a természettudományok" kapcsolatáról szólott. Bár Engels igen szerényen nyilatkozott saját matematikai és természettudományos képzettségéről, az utókor elfogulatlan természettudósai túlzás nélkül elmondhatják, hogy egyike volt azon keveseknek, akik kiválóan ismerték saját koruk természettudományát. A .modern' bírálókkal szemben, akik az engelsi mű elavulásáról írtak és írnak, Pál Lénárd arra utalt, hogy ezek a bírálók „összetévesztik, vagy össze akarják téveszteni az anyagi valóságra vonatkozó konkrét felismeréseket ós azok értelmezése körül kialakult vitákat a természet objektív, tudatunk állapotától függetlenül létező tényeivel és törvényeivel". A sejt felfedezése, az energiamegmaradás ós az energiaátalakulás törvényének felfedezése, valamint a Darwin-féle fejlődéselmélet felállítása — ez volt az a három nagy vívmány, amelynek Engels a mechanisztikus materializmusra ós az idealista dialektikára épülő filozófiai gondolkodás leküzdésében döntő jelentőséget tulajdonított. Ezután a korreferens kiemelte, hogy az „Anti-Diihring" és „A természet dialektikája" megírásával Engels először valósította meg a természet, a társadalom és a gondolkodás törvényeinek egységes rendszerbe foglalását a dialektikus materializmus alapján. A marxizmus e klasszikusának a természettudományokkal kapcsolatos írásaiban a mozgásformák problematikája szinte központi helyet foglal el. És éppen a mozgásformák értelmezése körül alakult ki — az előadó állítása szerint — a legtöbb egymásnak
