Századok – 1971

Vita - Válaszul Székely György kritikai megjegyzésére (Mályusz Elemér) 135/I

VÁLASZUL SZÉKELY GYÖRGY KRITIKAI MEGJEGYZÉSEIRE 139 ges, mert őt a bártfaiak ismételten Hans Oberlendernek nevezték. Nem vehető magyarnak Thorma Miklós, akit 15211-ban nádori oklevél és a budai városi jegyzőkönyv jelölt így, mert 1518-ban saját oklevelében magát Nielas Khreennek nevezte, több budai városi oklevél pedig mint tanácstagot Nicklas, Nicolaus Kreennek. Bizonyosan magyarnak tekinthetjük ellenben Debreceni Jakabot, akiről az 1511 —1527 év-körből szólnak adatok. Egyrészt mert a hely, ahonnan származik, magyar, másrészt mert levelét 1520-ban így kezdi: „Ego Iacobus Debreczeny de Buda" s a „Iacobus de Debreczen manu propria" szavakkal fejezi be. Annak ellenére kell így döntenünk, hogy a többi adat már nem bátorít fel ily határozott állásfoglalásra. 1511-i saját német nyelvű levelében ugyanis Dobritzer -nek nevezte magát, ugyanígy 1517-ben Kassa, 1527-ben Buda, míg a budai káptalan 1518-ban Debreczernek, s magyar formában nevét csak 1517-i királyi (de Debreczen), meg báni oklevél (Debreczeny) tartotta fenn. Mint közel egy évszázaddal korábban Farkas Tirnauer László, Debreczeni — Dobritzer Jakab is aszerint változtatta nevét, hogy melyik — magyar vagy német — társadalmi csoport volt tevékenységének tanúja, mely néven ismerte környezete; az is, amelybe beleszületett, az is, amelynek utólag lett tagja. Mint a nyelvészet felfogását Melich János megfogalmazta, utalva Heltai-Helth fíáspár, Cseh-Beheim Márton, Fehér-Weiss Mihály XVI —XVII. századi példájára: „amely nyelven írt valaki, családi nevét az illető nyelv szelleméhez alkalmazta" (Családneveinkről. Magyar Nyelv 39 [1943] 278.1.). Ezen az organikusnak nevezhető, biológiaitársadalmi közösségen kívül volt egy másik, politikainak nevezhető, amelynek tagjai kevés teret hagyva a természetes együttélésből származó szokásoknak, az állami egységhez illő, azt erősíteni alkalmasnak vélt társadalmi elképzelést, vallottak sajátjuknak. Az egységes államszervezetnek erős alapul szolgáló népet láttak maguk előtt, mit sem törődve azzal, hogy a valóság nem felel meg ábrándképüknek. Nem az államszervezet, nem a királyi udvar volt az álmodozás melegágya, még azt sem lehet mondani, hogy a központi hatóságok ós bíróságok mint intézmények népesítették be az országot magyar nevű helyekkel és emberekkel. A kialakuló magyar anyanyelvű értelmiségnek írásbeli munkát végző tagjai, a scrjptorok és notariusok, a haza határain túl csak kivételképpen eljutó és ellátó diákok, akik magukat szívesen neveztették mestereknek, voltak az áramlat terjesztői. Oly mértékben tudatosan, hogy megismételhetőnek tartom monográfiámnak Székely által kifogásolt szavait: „csak egy kancelláriai divat felülkerekedéséről van szó" (102. 1.). 5. A tárgy rokonságánál fogva itt térhetek ki a krónikaíró nevének írására. Székely nem indokolja meg, miért használja a Thuróczi alakot, s így csak következtethetem, hogy kevésnek tartja a két oklevelet (14(H), 1467), amelyek a krónikást Thuróczynak írtak, és súlytalannak megjegyzésemet, hogy a Thuróczi, Turóczi névalak indokolatlan (82. 1. 9..j.). A monográfia készültekor feleslegesnek vélt magyarázat pótlására utalok az Országos Levéltárban kialakult regesztakészítő gyakorlatra, amelynek értelmében egyaránt mód van a családnak a névadó faluból származását kiemelni, vagy amennyiben az újkorban is éltek leszármazottak, az általuk használt nevet alkalmazni. Példával élve: XV. századi szereplőkről szólva a Bátori ós Báthory névalak ugyanazon személy megjelölésére egyaránt használható. Esetünkben, mivel az író fiának neve mint Tlmróczy állandósult, Turócit és Thuróczyt egyenlő joggal írhatnánk. Mivel azonban van példa a Thuróczyalakra, logikusnak látszott emellett dönteni. Annál is inkább, mert Thuróczynak mint az előbb említett intellektuális réteg tagjának érzelmeit is kifejezi nevének ma archaizáló, akkor azonban modern alakja. Az írónak a magyarosság iránti vonzalmát nem egyedül a munkájából nyerhető összkép tanúsítja. Közvetlen érvül megismételhetjük rosszalló megjegyzését, hogy a zenggiek nem a haza ősi nyelvét beszélik. Tehát ismét a magyarul beszélés a magyarság kritériuma, s ez oly követelmény, amely még azokkal szemben is joggal támasztható, akik nem tartoznak az ország szorosan vett lakói közé. Mindezek alapján ismétlem meg, hogy a Thuróczy névalak az indokolt. 6. Nem egyezik felfogásom Székelyével az elbeszélő kútfők kritikájának alkalmazása tekintetében sem. Kllentót köztünk a Dubnici Krónika XV. századi része értelmezésének kérdésében abban van, hogy a Mátyás mértéktelen adóztatását kárhoztató szavakkal az író a nagybirtokosok rosszallásának adott-e kifejezést, vagy pedig a szegény jobbágyok panaszának. Mivel azt tartottam valószínűbbnek, hogy a főurak hivatkoztak kópmut.atásból a nép sanyarú helyzetére, nekik azonban voltaképpen az fájt, hogy a király által adóban elszedett pénzre nem ők teszik rá kezüket, utaltam a nagybirtokosok 1492-í egyöntetű elhatározására, amellyel a királyi adót ahelyett, hogy a jobbágyoknak elengedték volna, a maguk számára kíméletlenül beszedték. Anélkül, hogy eleget tettek volna az állam iránti kötelezettségeiknek, holott a zsarnoknak bélyegzett király kevéssel előbb éppen az adóból juttatta az országot tekintélyhez. Szó és tett ily kiáltó ellentétére utalva kívántam az előbbi értéktelenségére rámutatni. Székely érvelésemmel szemben álláspontját így fogalmazta meg: „a krónikás adóbírálata nem kell, hogy a főurak érdekeinek védel-