Századok – 1971

Vita - Válaszul Székely György kritikai megjegyzésére (Mályusz Elemér) 135/I

140 .M ALYUSZ ELEMÉR méhez kapcsolódjék". Vitánkban könnyebben tudnánk dűlőre jutni, ha ismernők a krónika szerzőjét. De éppen ez van az utókor előtt rejtve, ezt találgatjuk. Székely a külpolitikai és váradi utalásokra gondolva a Vitéz János-féle irány egyik hívét tartja a krónikarész fogalmazójának. így azonban magyarázat nélkül marad, miért részesül oly sok magasztalásban Kinizsi Pálon kívül Báthory István erdélyi vajda, főleg pedig Drágffy Bertalan. Mivel mindkettőjük családi birtokai a Tiszántúlon terültek el (Báthory : Szatmár, Szabolcs, Kraszna m.; Drágffy: Szatmár, Máramaros, Középszolnok m.), helyénvalónak látszik megmaradni a krónika első elemzőjének, Domanovszky Sándornak megállapítása mellett (Századok, 33. évf. (1899) 450. l.j Mátyás Flórián közlése [Históriáé Hungaricae fontes domestici, III. köt. 202. 1.] hiányos), amely szerint a rész megírására az ösztönzést Drágffy adta meg. Ennek felfogását királyi hatalom és nagybirtokos olygarchia viszonyáról nem ismerjük, aligha különbözött azonban Báthoryétól, akinek kijelentése, hogy olyan király kell neki, akinek üstökét társaival együtt markában tartja, szinte szállóigévé lett. Bár magatartásukból a jobbágy és földesúr közti kapcsolatról vallott meggyőződésükre is következtethetünk, fogadjuk el, hogy Mátyás korára ez nem érvényes, mert akkor még azért sajgott a főurak és íródiákjaik szíve, mert sajnálták az állami adó terhe alatt szenvedő jobbágyokat. Ily feltételezett magatartásuknak azonban előzményének is kellett volna lennie. Mivel uralkodó osztály és kizsákmányoltak kapcsolatát a feudalizmus korában bizonyos állandóság jellemzi s ugrásszerű változások nem indokolhatók, fel kell tennünk, hogy Báthory és Drágffy elődjei is megértéssel fordultak a szenvedő nép felé. Nem ugyan személy szerint az ő, de kortársaik magatartását ebben a vonatkozásban annak ellenére ismertnek tekinthetjük, hogy a jellemző adatok megszívlelésére és mérlegelésére még nem került sor. Éppen mert egyes jellegzetes tények már fel vannak tárva, elég csak utalnunk reájuk. Kezdjük tehát azzal, hogy a XIV. század utolsó három évtizedében az ország nyugati határvidékén a jobbágynak a szokásosnál súlyosabb földesúri adóztatása vette kezdetét, s a terhek növelése mint valami járvány fokozatosan terjedt az ország belseje felé. Oly feltartóztathatatlanul, hogy Zsigmond uralmának végére már állandósult az adó, amelynek nyomasztó voltát jelzi, hogy telkenkint mintegy másfél aranyforintot tett ki. A collectât ugyanis pénzben követelték be a földesurak, s éppen mert a jobbágyok ki tudták izzadni, következtethető, hogy a XIV. századi állapotokhoz képest a parasztság munkateljesítménye megnőtt, az ezüst- és aranypénz forgalma meggyorsult, általában az ország gazdasági élete élénkebbé lett. A jobbágyság szokatlannak és igazságtalannak érezte terhét, amint hogy méltánytalan is volt, hogy szorgalmas munkája többletét, ahelyett, hogy vele gazdaságát fejlessze és családja életét elviselhetőbbé tegye, földesura elsajátította. Inconsueta et iniusta collecta vagy taxa, mondották a királyi és országnagyi oklevelek az adóról, ugyanígy emlegették a földesurak is egymás közt, amikor zálogosítások alkalmával biztosítani akarták maguknak beszedését . (Nouvelles Études Historiques, Bpest, 1965. I. köt. 08—73. 1., Történelmi Szemle, 10. évf. [1967] 421-424. 1.) Az eljárásukat megszégyenítő jelzőt nyilván nem ők ruházták az adóra, az előnyök fejében azonban vállalták a megbélyegzést. Nem tudjuk, ismer-e az európai adótörténet hasonló folyamatot, hogy egy megjelölés, amelybe az önkényt szenvedők tehetetlenségüket és szenvedélyes tiltakozásukat belepréselték, annyira elveszítse pejoratív értelmét, hogy azt a becsületükre rátartó urak mint valami elvont terminus technicust használják jogi ügyleteik írásba foglalásánál. De legfeljebb vállalták. Az már nem tehető fel, hogy maguk kezdték jogtalannak nevezni önkényes eljárásukat. A jelzővel a jobbágyoknak kellett az adót illetniök. A kifejezésnek oklevélbe kerülése, kizsákmányolók általi használata azt mutatja, hogy a szegények panaszszava eljutott az urak füléhez, éppen csak nem hatotta meg őket. Ezt a példát analógiául véve, úgy tekinthetjük, hogy a jobbágyoknak Mátyás adóztatása miatti kifakadásait meghallották a földesurak, helyeselték is azokat, de nem azért, mert megesett szívük az elnyomottakon. Székellyel tehát egyet érthetünk, hogy ,,a nép panasza valóban megvolt, ezt nem az elégedetlen urak találták ki", a krónikában feljegyzésére azonban nem samaritánusi könyörületből került sor. A Zsigmondkori előzmények és a Jagelló-kori következmények láncolatába csak az a feltevés illik, hogy a krónikás földesúri érdekből adott hangot királyellenes érzelmének. Szövegkritikai szempontból pedig ez a lényeges. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy a problémák megbeszélése mögött több rejlik, mint kísérlet elsimítani szerző és bíráló közti szokványos nézeteltérést. Még inkább juthat ily gondolatra, ha beletekint Székely bírálatába. Ennek ugyanis vannak passzusai, amelyekből talán arra is lehetne következtetni, hogy felfogásunk a marxista történetszemlélet átfogóbb vagy kevésbé mély érvényesítésének kérdésében tér el. Az ilyennek tűnő célzások közül néhányra már utaltam. Mindez azonban csak látszat. Meggyőződésem szerint inkább annak a kritikusnak az elégedetlensége mondatta Székellyel a kifogásokat, aki szeretné írótársát maximális teljesítményre ösztönözni. Ebben az esetben tehát