Századok – 1971

Történeti irodalom - Hoensch; Jörg. K.: Die Slowakei und Hitlers Ostpolitik (Ism. Tilkovszky Loránt) 1297/VI

1298 TÖRTÉNETI IRODALOM volna elkerülhető az igen részletes előadásból következő azon jelenlegi — a szerző kifejezett szándékával ellentétes — benyomás, hogy a német politikát e vonatkozásban inkább rögtönzés, mint céltudatosság jellemezte. Hasznos lett volna ezért a szlovákiaival analóg kárpátukrajnai problematika, a Kárpátukrajnával kapcsolatos, — azonos indítékú, de más megoldási módozatot választó, — a részletekben improvizáló, de a főcélkitűzésekben konzekvens — német politika behatóbb, a jelenlegi utalásokon túlmenő, az összefüggéseket jobban kidomborító bemutatása is. A szerző vázlatos áttekintést ad a szlovák kérdés alakulásáról. A prágai kormányzat centralista, az 1919-es pittsburgi egyezményben megígért autonómiát megtagadó, az „egységes csehszlovák nemzet" koncepcióját erőltető merev polit ikáját joggal ítéli felelősnek abban, hogy a szlovák autonomista mozgalom, amellyel — véleménye szerint 1936 végéig, esetleg 1937 közepéig is — sikerrel kiegyezhetett volna, veszedelmes irányban radikalizálódott, s végül is a német hatalmi politika eszközévé válhatott. Hlinka Szlovák Néppártja, az autonomista mozgalom hordozója, Hoensch differenciált ábrázolásra törekvő könyve szerint nem a maga egészében vált — a szlovákiai német kisebbség náci pártjával együtt — a német behatolás „ötödik hadoszlopává": a párt — Hlinka halála után Tiso vezette — konzervatív, klerikális „prelátusi" szárnya mérsékelt irányzatot képviselt a „Nástup" című lap körül tömörülő fiatal értelmiségiek (D'urcansky, Mach, Murgaä, Mutnansky stb.) radikális irányzatával szemben; ez utóbbiak voltak a fasizmus és nemzetiszocializmus fenntartás nélküli csodálói, a nagyhangú antiszemiták, az élesen csehellenesek, követelődzően antibolsevisták; ők voltak azok, akik legkönnyebben lettek autonomistákból szeparatistákká, az állami önállóságban látva a szlovák nemzeti törekvések igazi kiteljesedését; ők voltak azok, akik a szlovákiai német kisebbség náci vezetői (Karmasin stb.) segítségével szoros kapcsolatot építettek ki a német birodalom Csehszlovákia aláaknázásán dolgozó különféle ügynökeivel, s akik ily módon részeseivé lettek a közös állam szétverésének. Hoensch könyve ugyanakkor maga is felemlít számos azt bizonyító momentumot, hogy e két szárny nagyrészt ugyanazt a politikai tartalmat, ideológiát és mentalitást képviselte mérsékeltebben, illetve radikálisabban; közöttük tehát érdemileg nem lehet éles határvonalat húzni. így a szlovák szeparatizmus ideája is, — lásd Hlinkának majd Tisonak a könyvben idézett egyes „meggondolatlan" kijelentéseit, — attól a mérsékelt szárnytól sem volt idegen, amely különben a Csehszlovákián belüli autonómiát képviselte, de adott körülmények között maga is kész volt a szeparatizmus útjára lépni. A szlovák állami önállóság 1939 márciusi kinyilvánításában a német befolyásnak döntő szerepe volt; mégis helytelen lenne ezt a lépést csak e külső hatásból, s nem ugyanakkor a szlovák néppárti mozgalom — nemcsak a radikális szárnyra szorítkozó — belső fejlődéséből is magyarázni. Tragikus vonása a szlovák nép történetének, hogy nemzeti érdekeinek védelmére egy olyan párt vállalkozott kizárólagos igénnyel, amely az adott szlovákiai politikai spektrumban különben a maga egészében a legreakciósabbak közé tartozott. Hoensch ezt nem mondja ki; a szlovákiai politikai pártok fölötti szemléje során a szociáldemokrata párt autonómia-ellenes, centralista álláspontját emeli ki; a „regionalizmust" hirdető agrárpárt politikáját a szlovák kérdés szempontjából konstruktívnak ítéli; a kommunista pártot úgy jellemzi, hogy az nem volt sem centralista, sem autonomista beállítottságú, hanem ügyesen kihasználta a két irányzat ellentétét a maga javára, s a harmadik legerősebb politikai párttá lett Szlovákiában. Emellett elismeri, hogy a kommunista párt 1937-ben konstruktív javaslatokat dolgozott ki a szlovák kórdós megoldására. A Szlovák Néppárt kiépülő együttműködését a szudétanémetekkel egy követ fújó Kárpátnémet Párttal és az Egyesült Magyar Párttal, Hoensch úgy ítéli meg, hogy a néppárti autonomista politikusok az 1938 szeptemberi krízis előtt nem voltak tudatában a csehszlovák köztársaság létét fenyegető veszélynek; ennek felismerése viszont sokk-