Századok – 1971

Történeti irodalom - Rácz István: A hajdúk a XVII. században (Ism. Szántó Imre) 1260/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1261 Éppen ezért messzemenő méltánylást érdemel Rácz István kitűnő munkája, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy a hajdúkutatás eddigi eredményeire támaszkodva és főként új forrásanyag felhasználásával a hajdúság XVII. századi történetének, a hajdúszabadság virágkorának alapkérdéseit tisztázza, kiemelve a hajdúkérdést a provinciális, hungarocentrikus szemléletmódból. Rácz István munkája tanulmánykötet, az egyes tanulmányok azonban — tárgyuk és tényanyaguk tekintetében, valamint térben és időben — összefüggő egészet alkotnak. A kronológiai csoportosítás helyett a tárgy koronkénti rendszerezés elvét alkalmazza. Az értekezés első fejezete — A hajdúság fogalma — az egész kötet elvi megalapozását adja. A második fejezet — A hajdúk hatalmuk tetőpontján — a hajdúk történetének azt a korszakát vizsgálja, amikor erejükkel a nemesi politika, az erdélyi fejedelemség és a török hatalom is kénytelen számot vetni (Bocskai és a hajdúkérdés; A második hajdúfelkelés; Báthori Gábor és a hajdúk). A harmadik fejezet a hajdúk letelepedésére, a negyedik fejezet a hajdúkiváltságolások sorsára, s végül az utolsó fejezet — A hajdúk városaik árkain belül — a hét hajdúváros önkormányzatának kialakulására és XVII. századi fejlődésére irányítja az olvasó figyelmét. A szerző azt tartja tisztázandó alapkérdésnek, hogyan és mikor alakult ki Magyarországon a hajdúság, milyen sajátos —- a kelet-európai fejlődéssel egyező —, illetve attól eltérő vonásai figyelhetők meg. Mit jelentett a hajdúszabadság kiteljesedése, majd pedig fokozatos megszűnése. Részletes elemzését a Bocskai István által vezetett szabadságharctól kezdi, záróhatárként az 1711. évi szatmári békét tekinti. Az első fejezetben arról ad rövidebb összefoglalást, hogy a kelet-európai országokban a XV—XVII. században — a magyarországi hajdúkhoz hasonlóan — a közös és eltérő történeti tényezők hatására milyen katonáskodó jellegű népcsoportok, illetve néprétegek jöttek létre. Rácz István a kelet-európai államok XV—XVI. századi történetének két alapvető tényezőjével, — gazdasági-társadalmi síkon a majorsági gazdálkodás kialakulásával, politikai tekintetben pedig a török hódítással — magyarázza Lengyelországban és Oroszországban a kozákok, Bulgáriában és Szerbiában a hajdukok, Moldvában és Havasalföldön a hajducok, Görögországban a kleftek, Magyarországon pedig a hajdúk széles rétegeinek kialakulását. De részletesebben csak a balkáni hajdútípustól lényegesen eltérő magyarországi hajdúsággal foglalkozik, amely a kozáksággal mutat több hasonlóságot (egyező vonás a törökellenesség és a társadalmi összetétel). A balkáni hajdútípus tulajdonképpen a török birodalom keretében szervezkedő szabadcsapatokban harcoló partizánkodó katonaság, és a török hódító mint külső ellenség harcolt ellene. A kozákság és a magyarországi hajdúság a török által veszélyeztetett határterületeken tevékenykedett, küzdelmük azonban kettős irányú volt: nemcsak a török hódítók ellen folytattak állandó fegyveres küzdelmet, hanem a földesúri hatalom ellen is. Katonai és politikai szervezettségük folytán erejükkel nemcsak a török hatalomnak, hanem saját uralkodó osztályaiknak is számolniuk kellett. A szerző a továbbiakban a magyar hajdúság ismérveit tárgyalja. E társadalmi réteg kialakulása a nagyarányú marhatenyésztéssel függött össze (hajtók). A korabeli források mindazokat a parasztokat, akik a földesúri fennhatóság alól megszöktek, valamennyit hajdúnak nevezték. A hajdúság kialakulásában Rácz István a belső feudális elnyomás mellett jelentős szerepet tulajdonít a török hódításnak is. Főként a jobbágyság soraiból rekrutálódtak, de találunk soraikban nemeseket, városi polgárokat, székelyeket és jáezkunokat is. A hajdúk sorait állandóan gyarapították a fizetetlen, szélnek eresztett végvári katonák is. A hajdúk a XVI. században elsősorban a hódoltsági területekről, a török elől menekültek, a XVII. században azonban a hódolatlan területekről egészültek ki jelentékenyebb mértékben. Jobbára a török alá nem jutott királyi Magyarország ós az erdélyi állam nincstelenjeinek útja vezetett a hajdúk soraiba. A szerző a XVII. század közepén a hajdúk összlétszámát családtagjaikkal együtt legalább 100 000 főre becsüli.