Századok – 1971

Közlemények - Vuk Vinaver: Jugoszlávia és Magyarország a Tanácsköztársaság idején 1217/VI

JUGOSZLÁVIA ÉS MAGYARORSZÁG A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEJÉN 1223 Jugoszlávia számára az Olaszországgal szembeni viszony kezdettől fogva a külpolitika alapkérdése volt.4

2

1919 tavaszán Belgrádban nagyon féltek attól, hogy az olasz csapatok, amelyek már majdnem egész Albániát megszállták, nemcsak Dalmáciában kezdenek akcióba, hanem az albán—jugoszláv határon is, ahol már előfordultak fegyveres incidensek.4

3 Jugoszlávia egyesítésének kikiáltása után megalakult a központi jugoszláv kormány; ez kijelentette, hogy a Szerb Királyság megszűnt közjogilag is, nemzetközi jogilag is.4

4

A nagyhatalmak nem ismerték el Jugoszláviát; a jugoszláv kormány szerint azért, inert Olaszország az új államnak egy jókora részére jogot formált. Olaszországnak ez az álláspontja megnyilvánult az új belgrádi olasz követ kiküldésekor. 1919 januárjában kinevezték Livio Borghese herceget belgrádi követnek, és ő február 21-én átadta „Szerbia királyának" címzett megbízólevelét. Ezt február 24-én visszautasították azzal a felvilágosítással, hogy az új állani mindenkit értesített december 25-én, és Norvégia, Görögország, Svájc, az Egyesült Államok már elismerték. Borghese ideiglenes ügyvivőkén maradt március 9-ig, amikor közölte, hogy eltávozik az országból, ha nem fogadják követként, Borghese elutazott Budapestre. A nagyhatalmak tudták, hogy Olaszország harcot folytat Jugoszlávia szétzúzására, és együtt kíván működni Magyarországgal, Jugoszlávia pedig éppen ezért szeretne megegyezni Károlyival.4

5

Zágrábban úgy vélték ugyan, hogy nem kell közeledni Magyarországhoz, mert olaszbarát,4

6

Belgrád azonban éppen azért törekedett a Károlyival való megegyezésre, hogy kivédjék az olaszok akcióját. De Belgrád egész politikáját Budapest iránt Olaszországra való tekintettel folytatta, azaz nem volt hajlandó egyedül Magyarország érdekében tenni engedményeket. Amikor Olaszország 1919 februárjában azt követelte Károlyitól, hogy közeledjék Romániához és alkossanak Jugoszlávia ellen tömböt, ezt Károlyi nem tudta vállalni a románokkal éleződő konfliktus miatt, ós természetesen Wilsonra való tekintettel sem, akit Jugoszlávia barátjának tudott és (ahogy Budapesten hitték) Magyarország védőjének. Károlyi március 13-án Borghesetől aktívabb támogatást kért a csehszlovák és román csapatok ellen, és kétségbeesve látta, hogy Róma együttműködik Romániával ! Ezért Károlyi ismét a Jugoszláviával való megegyezést kereste a Románia elleni közös ellenállás alapján, és hogy együtt kérjenek segítséget Wilsontól. A jugoszláv sajtó 1919 márciusában gyakran írt a magyar—olasz kapcsolatokról, mint ahogy az olasz sajtó is a jugoszláv—magyar viszonyról. Rómában is esetleges jugoszláv engedményekről beszéltek a Bácskát illetően. Amikor a belgrádi amerikai követ március 22-én érdeklődött ezekről a híresztelésekről, a külügyminiszter helyettese megerősítette, hogy folytak tárgyalások, de eredménytelenül. 42

V. Vinaver: Engleska i italijansko „zaokruzavanje" Jugoslavije 1926—1928 (Anglia és Jugoszlávia olasz „bekerítése" 1926—1928-ban). Istorija XX veka, Zbornik radova VIII, 1966, 73. 1. 43

V. Vinaver: Italijanska akcija protiv Jugoslavije na albansko—jugoslavenskoj granici 1918—1920 (Olasz akció Jugoszlávia ellen az albán—jugoszláv határon 1918-20-ban). Istoriski zapisi, 1966, 3. sz. 481. 1. 44

DASIP, Poslanstvo Pariz, 1919, F. 1 — 10, 63. Protié jelentése 1919. jan. 15-én Belgrádból. 45 СЛ. Seymour: Letters from the Paris Peace Conference. New Haven—London. 1965, 109, 173, 177. 1. 46 Obzor, 1919. jan. 31. 7*