Századok – 1971

Tanulmányok - Zsigmond László: A Párizsi Kommün helye a francia politikai gondolkodás történetében 1185/V

1192 ZSIGMOND LÁSZLÓ kell venni. Amíg Tocqueville megpróbálta összeegyeztetni a szabadságot az egyenlőséggel, éspedig a szabadság elsőbbsége jegyében, addig Renan és Taine ezt lehetetlennek tartották. Igazolva látták magukat a Párizsi Kommün tanulságai alapján. Renan „Réforme intellectuelle et morale" és Taine „Les origines de la France contemporaine" című munkáinak a mondanivalója abban foglalható össze: hogy minden bajnak, köztük az 1870 — 1871-es összeomlásnak és idegen megszállásnak a végső oka a népszuverenitás és a demokrácia hamis elvében keresendő. Korszerű, osztályviszonyokat figyelembe vevő vagy éppenséggel marxista igényű történetírásról és történetszemléletről csak a századforduló körül lehet beszélni Aulard és Mathiez munkásságával és főleg Jaurès „Histoire socialiste de la révolution française" című művével kapcsolatban. Érthető, hogy a mouvement és azon belül a munkásmozgalom történeti gondolkodására Quinet és Michelet nyomták rá a bélyeget. Ez a hatás nem volt és nem is lehetett egyértelműen pozitív, különös tekintettel arra, hogy Michelet történetírása az ötvenes, de főleg a hatvanas években egyre szubjektívabbá és voluntarisztikusabbá vált, ő magát inkább prófétának és látnoknak, sem mint szakmai értelemben vett történésznek tekintette. * Az irracionalizmus visszaesést jelentett Saint-Simon materializmusához és Comte pozitivizmusához képest, és ezért mindketten felelősek voltak. Rendszerüket befejezettnek és az igazság utolsó szavának nyilvánítva, előbb a saint-simonizmus, majd a pozitivizmus új vallássá merevedett, tartalmilag dogmatikus, szervezetileg hierarchikus jelleget öltött, módszere a kinyilatkoztatás és ellenvélemény esetén a kiátkozás lett. Mindehhez járult, hogy Saint-Simon tanítványai, akik a harmincas években közösségi telepet létesítettek Párizs egyik külvárosában és mellényeiket hátul gomboltatták, hogy ezáltal is igénybe kelljen venni mások segítségét és ápolni lehessen a kollektív szellemet, a Második Császárság rendszerében vezető gazdasági és pénzügyi pozíciókba jutottak. A saint-simonizmus egyre inkább azonosult az ún. császári szocializmussal; igen találó volt az a mondás, hogy III. Napoléon nem más, mint Saint-Simon lóháton. Nemiemre teljes a kép, ha nem történnék említés arról, hogy az ötvenes években miként vált egyre konzervatívabbá, sőt reakcióssá a katolikus egyház. Ennek a folyamatnak főbb állomásait a szeplőtlen fogantatás dogmájának elfogadása (1854), a korszerű eszméket elítélő „Quanta cura" (1864), illetve azokat pontokba foglaló: „Syllabus" (1864), valamint az I. Vatikáni zsinatnak a pápai csalatkozhatatlanságról elfogadott határozata (1870) jelentette. A hit helyébe a vakhitnek, a tudomány helyébe a vallásnak kellett volna lépnie, vagy legjobb esetben a vallás és a tudomány egyvelegéből álló és Cousin nevéhez fűződő eklekticizmusnak, amely egyrészt Renan, másrészt Taine kíméletlen bírálatának kereszttüzébe került. Ilyen volt az a „szellemi" háttér, amelyből az elveszett hit, az eltűnt tudomány és az egyre inkább megrendülő politikai bizalom helyébe a sátánizmus jelentkezett. Gide mondatja „A pénzhamisítók" című regénye egyik alakjával: „Megfigyelte, hogy ebben a világban Isten mindig hallgat ? Csakasátán beszél..." A sátánt hívta segítségül Baudelaire „A Sátán litániája" című versében. J. Crépet találóan mutat rá arra, hogy Baudelaire verse nemcsak időbelileg, hanem tartalmilag is egybeesett Proudhonnak „De la justice dans la révolu-