Századok – 1971
Tanulmányok - Zsigmond László: A Párizsi Kommün helye a francia politikai gondolkodás történetében 1185/V
A KOMMÜN A FRANCIA POLITIKAI GONDOLKODÁSBAN 1187 a reakció felülkerekedésével. A megalkuvás és alkalmazkodás kísértése, sőt kényszere megritkította soraikat, bár ugyanakkor a helytállás nehézségei megedzettek egyeseket, igy például Courbet-t. A harmadik generációhoz tartoztak Varlin, Vallès, Zola, Guesde, Lafargue és Gambetta. ők a Második Császárságban nőttek fel, számukra nemcsak 1789—1794 és 1830, hanem 1848 — 1849 is dicső, de egyben erőforrást jelentő emlékek voltak. A három generációt egymástól nemcsak a kor és a politikai tapasztalatok, hanem a politikai szóhasználat is megkülönböztette. Az 1830-as forradalomnak köztársasági, az 1840 1848-as évek szocialista, az ötvenes és hatvanas esztendőknek proudhonista, majd a hatvanas évek második felében egyre jobban tért hódító marxista nyelvezete, mint rétegek, ha egymás mellett és egymással keveredve is jelentkeztek, általában egymás felett helyezkedtek el. A nyel vezeti rétegek közötti különbség érdekes módon mutatkozott meg Proudhonnak „De la capacité des classes ouvrières" című munkájával kapcsolatban, amely 1865-ben jelent meg. Az előzményekhez tartozott, hogy a hatvanas évek első felében a francia munkásmozgalomban korszerű fejlődés jelei mutatkoztak. A szakmai szervezkedés, a sztrájkmozgalmak, a gazdasági harc átnövése politikai harccá, munkásjelöltek állítása az 1863-as választásokon, a politikai követeléseket tartalmazó „Hatvanak Manifesztuma" közzététele 1864-ben, külön-külön és együttesen a proudhonizmus doktrínájától és gyakorlatától való eltérést jelezték. Tiszteletreméltó cselekedet volt Proudhon részéről, hogy művében meghajolt a munkásosztály és a munkásmozgalom számos olyan kezdeményezése előtt, amelyek nehezen voltak összeegyeztethetők hagyományos nézeteivel. Ugyanakkor művének számos részlete, de már címe is arról tanúskodott, hogy a régi szemlélet tovább élt, méghozzá egyik lényeges elméleti és egyben gyakorlati kérdésben: az osztályok, az osztályharc és az osztályok közötti antagonizmus vonatkozásában. Jean Dubois mutat rá „Le vocabulaire politique et sociale de 1869 à 1872" című tartalmilag és módszertanilag egyaránt kiváló művében, hogy az osztály szónak a többesszámban való használata nem tekinthető véletlennek Proudhon esetében. „Le pluriel írja Dubois est simplement descriptif, le singulier défini suppose au contraire une classe antagoniste; il entre ainsi dans la doctrine de »lutte de classes«." Az osztályok, az osztályharc és az antagonizmus problémája volt az, amely Marxot Proudhonnal vitatkozva 1847-ben „A filozófia nyomorúsága" című tanulmány megírására indította. Proudhon az osztályok egyesítése és megbékítése lehetőségét hirdette, és ennek jelentős szerepe volt abban, hogy egy ideig illúziókat táplált III. Napoléon császári szocializmusa irányában. Marx a munkásosztály létéből fakadó gazdasági és társadalmi harcnak politikai harccá fejlődése elkerülhetetlen voltát hangsúlyozta. Abból a feltevésből indult ki, hogy a modern társadalomban az osztályviszonyok leegyszerűsödnek két alapvető osztályra: a burzsoáziára és a proletariátusra. Osztály kerül majd szembe osztállyal, és George Sand sorait idézve Marx következtetése így hangzott: „Küzdelem vagy halál; véres harc vagy megsemmisülés. Ilyen kérlelhetetlenül van feltéve a kérdés." Osztálynak osztály ellen való harca tételét a francia munkásmozgalomban elég gyakran mechanikusan alkalmazták, és ez károsan éreztette hatását, nemcsak a köztársaság és a demokrácia megítélésében, hanem a parasztság, a középrétegek és az értelmiség irányában folytatandó politika esetében is. Ugyanakkor a Párizsi Kommün bizonysága volt annak, hogy az osztályharc bizonyos körülmények között milyen éles formákat ölthet és nem elsősorban a
