Századok – 1971

Tanulmányok - Zsigmond László: A Párizsi Kommün helye a francia politikai gondolkodás történetében 1185/V

1186 ZSIGMOND LÁSZLÓ vérbefojtója csak azért kaszaboltatta le a fogságba esett kommünárdokat, mert ősz volt a hajuk és feltételezhetően részt vettek már az 1848-as forradalomban, illetve az 1848 júniusi munkásfelkelésben. A múlt és a jelen méginkább egybe fonódott Thiers esetében, hiszen 1834-ben mint belügyminiszter ő irányította a lyon-i felkelés leverettetését. Thiers számára a Párizsi Kommün felett aratott győzelem nemcsak nagy elégtétel volt, hanem egyben ígéretet jelentett, hogy sikerül olyan példát statuálni, amely végleg elveszi a kedvét mindazoknak, akik kezet mertek emelni a „rendre". A múlt és a jelen fonódott egybe Blanqui esetében is, személye mintegy megtestesítését jelentette a forradalom folytonosságának. A forradalom permanenciája kérdése az 1848 1849-es forradalmi évek elviharzása után éles vitákat váltott ki és amint ismeretes, 1850 őszén a Kommunisták Szövetségében is szakadáshoz vezetett. A vitás kérdések közé tartozott, hogy a XVIII. századvégi francia forradalom a forradalmak egyedüli, örökérvényű, mindenkor és mindenütt érvényes modellje-e. Blanqui szerint: igen. Vita tárgya volt továbbá, hogy az 1830-as és 1848-as franciaországi forradalmak igazolását jelentették-e annak a tételnek, hogy a XIX. században a francia forradalom sémája csak annyiban módosult, hogy napirendre került a forradalom negyedik, vagyis plebejus, illetve proletár szakasza. Alapvető nézeteltérések voltak akörül is, és ez volt a Kommunisták Szövetségében bekövetkezett szakadás kiváltója is, hogy a polgári társadalom megérett-e már a pusztulásra és csak döntő rohamra és mindenre elszánt forradalmi erőkre van szükség az új Bastille-ok ledöntésére. Az ún. forradalomcsinálók és velük együtt Blanqui véleménye az volt: igen. * A szólam lett úrrá a tartalmon, a kritikai elemzés háttérbe szorult a mítosz mögött. A mítoszt táplálták a francia belpolitikai fejlődés szakadatlan változásai, az az általánosan elterjedt vélemény, hogy Franciaország a forradalom mindenkori elhivatott központja és kiindulópontja. Nem segíthette elő a tisztánlátást az az egyoldalú történeti szemlélet, amely a hangsúlyt a könnyű vagyis sikeres forradalmakra és forradalmi epizódokra helyezte: 1789-re és 1792-re, 1830 júliusa „három dicsőséges" napjára, 1848 februárjára vagy 1870 szeptemberére, de megfeledkezett 1848 júniusa és a Párizsi Kommün mélyreható elemzéséről. A helyzet szempontjából jellemző, hogy az 1848 1852 közötti periódus megértése szempontjából olyan fontos történeti és politikai munkák, mint Marxnak „Osztályharcok Franciaországban" és „Louis Bonaparte brumaire tizennvolcadikája", illetve Engelsnek „A német parasztháború" című tanulmányai hosszú ideig teljesen ismeretlenek maradtak Franciaországban. Az I. Internacionálé Főtanácsának 1871 májusi állásfoglalását rögzítő és Marx tollából származó „Polgárháború Franciaországban" című munka csak 1901-ben vált hozzáférhetővé francia nyelven. A múlt és a jelen fonódott egybe a Párizsi Kommün küszöbén a mouvement három élő nemzedékével. A legidősebb generáció tagjai, köztük Blanqui, Hugo és Michelet tanúi voltak az 1830-as forradalomnak, tevékeny szerepet játszottak 1848 1849-ben, és életük alkonyán a régen melengetett forradalmi álmok megvalósulását várták a Harmadik Köztársaság létrejöttétől. A második nemzedék 20 — 30 éves fejjel élte meg az 1848-as forradalmat, és különösen nagy hatást gyakorolt reá annak társadalmi tartalma. Emberileg ez a korosztály igen nehéz helyzetbe került az 1848 1849-es időszak lezárulásával és