Századok – 1971

Folyóiratszemle - Ström-Billing; Inger: Német érdekeltségek a svéd hadiiparban 1934–1935 1098/V

KRÓNIKA 1117 mint amelyek felelősségének súlyát növelik, s ezek megköszönése után a bíráló megjegyzésekre tért át. Elsőként Varga János ellenvetésére reagált, aki kifogásolta Wesselényi túlméretezettségét, a kritika élének tompítását vele és id. Wesselényivel szemben. A szerző a túlméretezettséggel kapcsolatban hangoztatta, hogy ez egyrészt a kiemelkedő történelmi személyiségek szerepének megítélésénél kötelezően illő respektusból, másrészt az ún. reflektorfény-problémából adódik, mert az életrajzírónak több figyelmet kell fordítania hősére, mint környezetére és a korszak más nagy alakjára. Ezzel az ellenvetéssel kapcsolatos Varga János másik kritikai észrevétele, a feltevések problémája. A disszertáns hangsúlyozta, hogy ahol ezzel élt, ott mindig jelezte is, továbbá, hogy a teljes tényanyag híján ez a módszer — a történettudományban elfogadott és bevett. Az id. Wesselényi szerepének megítélése kérdésére a disszertáns azt válaszolta, hogy saját korához mérve, Erdély ,, . . .egyik legkülönbb magyarja", s ilyen formában ezt továbbra is fenntartja. A másik fő kérdéscsoport Wesselényi „vezérszerepének kérdése az 1830-as évek első felében a reform táborában". Elsősorban az 1832—36-os magyar országgyűlés első hónapjaiban vitt szerepével kapcsolatos ellenvetésekre tért ki a disszertáns, mert erdélyi vezető szerepét az opponensek sem kérdőjelezték meg különösebben. E kérdésben — fejtegette a szerző — a legfontosabb forrásanyag Wesselényi naplója lenne, de a legdöntőbb részek — 1832. dec. és 1833 máj. közötti részek — hiányzanak, ezért más módon kell megközelíteni a problémát. Ebben az időszakban a politikai vezérség kritériuma csak az, — definiálta a szerző —, „hogy az illető politikai személy bír a legnagyobb tekintéllyel a hangadók közt, ő visz időleges vezető szerepet a legtöbb (tehát nem valamennyi) politikai akcióban, körülötte a legerősebb a tábor gócosodása". Ilyenformán lehet Wesselényit 1832—33-ban a magyar ellenzék vezérének tekinteni. Vezető szerepet játszott Wesselényi az 1833 májusi szatmári pótutasítás kieszközlésóben s később Kossuth védelmében, családja támogatásában — fejtegette a szerző. A Szabad György által felvetett kérdésre — Wesselényi romantikussága — válaszolva azt hangoztatta, hogy munkája polemikus mű, melyben vitázni akart a régi szemlélettel, mely túlzottan a romantikus vonásokat helyezte előtérbe, s nem a céltudatosan mérlegelő, körültekintő politikusét. A szerző azt elfogadta, hogy eközben Wesselényi romantikus vonásai a kelleténél jobban elszürkülhettek. A „taktikus Wesselényi" problémájára, — melyet Kovács Endre vetett fel, — többek között azt válaszolta a jelölt, hogy az erdélyi és a magyarországi program között oly nagy a különbség, hogy „az egész Wesselényi" hitelót rontaná, ha nem így fognánk fel. A teoretikusság — (honnan, milyen gyökerekből erednek Wesselényi 1825 körül vallott nézetei —, s ebben a folyamatosság kérdése Wesselényi elméleti fejlődésében, 1814 és 1825 között) — azért kidolgozatlan, mert egyrészt még hiányzik a korszak általános ideológia-történeti feldolgozása, másrészt Wesselényi naplója és levelezése e korszakra kevés adatot tartalmaz. A nacionalizmus problematikus értelmezése kapcsán a disszertáns tisztázta a nacionalizmus három — különböző tartalmú — fogalmát. Az elsőt történetinacionalizmusnak nevezte, melyen a polgári nemzethez vezető ideológiai-politikai mozgalmat illetve a polgári nemzet konzerválására irányuló törekvést értünk. A második fogalom a patriotizmus — nacionalizmus ellentétpár egyik tagjakónt értelmezhető. A harmadik felfogásban az internacionalizmus ellentéteként szerepel. Leszögezte, hogy egyik fogalmat sem használta tisztán, általában a történeti-nacionalizmus fogalmát használta. Hangsúlyozta, hogy a nacionalizmust nem ítélte el egészében; több ízben rámutatott pozitív jelentőségére, mint a társadalmi haladás egyik elválaszthatatlan oldalára.